A kimonó a japán nemzeti viselet. A kimonó szó eredetileg minden viselt

ruhára használatos kifejezés volt, és csak később korlátozódott egy

bizonyos ruhadarabra. 

A kimonó a legtöbb nyugati öltözéktől eltérően nem követi a test vonalát,

szabásvonala szögletes. Tradicionálisan a köpeny baloldali végét hajtják

rá a jobboldalira (fordítva csak a halottak felravatalozásán szokás, élő

személynek balszerencsét hoz).

Története 

A kimonó ázsiai közvetítéssel vált Japán nemzeti viseletévé, és számos

változáson ment keresztül. Az első kimonó-szerű viseletek a Yamato

korszakban (Kr.u.250-710) jelentek meg a nők körében, ezt akkor 

kinu-mo névvel illették, és leginkább egy redőzött, földig érő

selyemszoknyából, illetve hosszú ujjú felsőrészből állt. 

A Nara korban (710-784-ig) megindult az intenzív kereskedelmi viszony

Kínával, így az országban erős kínai hatás figyelhető meg a viseletekben

is. A hölgyek a kínai udvari etikett szerint öltöztek, amely előtérbe

helyezte a színeket és a virágmintákat; a férfi viselet pedig leginkább a

test alakjának mind robusztusabbnak való feltüntetését szolgálta: bő 

szárú nadrágok és bő ujjú ingek voltak divatosak, amelyeket az

ízületeknél szűkítettek, ezáltal „puffosítva” az anyagot.

Az igazi áttörést a kimonó történetében a Heian-kor (794-1192) hozta. Az

öltözködési szokásokat a kilencedik század derekáig a Tang dinasztia

udvari viseletei diktálták: ezeket másolták az előkelők, az ő ruháikat

pedig a szolgálók. A viszonylag békés időszakban virágzott az udvari

élet, a szerelmi líra, és a fokozott esztétikum iránti hajlam, amely

elsősorban a ruhák minőségének ugrásszerű javulásában, és az eltúlzott

méretekben nyilvánult meg. A korszak női kimonójának neve junihitoe,

amely legalább tizenkét köntösből állt, de rangtól és gazdagságtól

függően akár a húsz réteget is elérte. Mindehhez hosszú, simára fésült

hajviselet (tarekami) társult, a konty és a hajdíszek nem voltak ismertek.

A Heian-kor más módon is rátette bélyegét a későbbi divatra: ekkor vált

szokássá, hogy a férfiak is felsőruházat gyanánt hordják azt a köntöst,

amely a junihitoe legfelső rétegét képezte, és általában a legdíszesebb

volt. Hogy elegánsabb benyomást keltsen, a köntös alját henger

formában vastagították meg és varrták fel - ez lett az elődje a későbbi 

esküvői kimonóknak (uchikae), illetve a színházi kimonóknak is. 

A Kamakura (1192-1333) és Muromachi (1336-1573) korszakban

következett be a szamurájok felemelkedése. A ruhákat korszerűsíteni

kellett, így a sok egymásra boruló réteg és lefelé bővülő fazon helyett az

egyenes, minél praktikusabb szabás lett divatos. A Muromachi

korszakban élte Japán a középkor legszegényebb éveit, így a ruhák 

kialakítására az anyaggal való spórolás jellemző. A férfi (szamuráj)

viselet neve hitatare, ez formájában már erősen emlékeztetett a mai

kimonóra.

Az Edo-korban (1600-1867) az ország fellélegzett a polgárháborús évek

után, így ismét volt lehetőség a művészeteknek hódolni. A hajviseletek

ekkor kezdtek egyre bonyolultabb formákat ölteni, illetve a színjátszás,

valamint a gésa-életmód elterjedésével az öltözködés kifejezőbbé válása

is megfigyelhető. A férfiak között elterjedt a hakama viselete, amely 

később praktikus okokból (lovaglás) önálló viseletté vált. A szamurájok

feleségei és az udvarhölgyek, hogy szellemiségében elkülönüljenek az

„önmagukat áruló”, a kimonót reklámtáblának használó pórnéptől, 

egyszínű, leginkább fehér kimonókat hordtak, azok fölött pedig drága

uchikae-köntöst.

Ugyancsak az Edo-korra tehető a kimonófestési eljárások elterjedése,

elsősorban a yuzen-zome technikáé, amely leginkább a stencilezáshez

hasonló. Az elegáns kimonók egyáltalán nem, vagy alig voltak díszítve, a

kevesebb-több elve alapján; ugyanakkor a paraszti lakodalmakban, vagy

az egyszerűbb nép körében népszerűek voltak a színes és eltúlzott 

minták is.

Az Edo-korszak végén már érezni lehetett a változás szelét, és Japán az

európai forradalmi hullám utórezgéseként megbuktatta a sógunátust, 

helyreállítva a császárságot, és új, virágzó korszakot kötve ezzel Meiji

(1868-1912) nevéhez. A kimonó elnyerte mai formáját, és elsősorban a

kiotói gésák hagyományőrzésének köszönhetően ma csaknem mindent

tudni lehet a korabeli kimonóviselés jellegzetességeiről és

jelképrendszeréről. Inkább a motívumok gazdagodásáról van szó,

mintsem a kimonó formai változásáról. 

Az ezt követő Taisho-kor (1912-1926) kimonói szolgáltak mintául az

egész huszadik század kimonóviseletének. A második világháborús

vereség és a nyugati hatás következtében a kimonó először a férfiak

köréből tűnt el teljesen, majd lassan a nők is nyugati stílusú ruhára

cserélték az utcai viseletet, noha otthon, és különösen nyáron

szívesebben hordták a számukra kényelmes, megszokott ruháikat.

Napjainkban a kimonó már kizárólag alkalmi viseletnek számít: a

gyerekek a sichi-go-san alkalmával viselnek csak kimonót. A felnőttek

közül a lányok a Seijin-no-Hi alkalmával kapnak egy furisode nevű

kifejezetten hajadon lányoknak szánt, hosszú ujjú, díszes kimonót. Ezt

leszámítva kimonót leginkább esküvőn, temetésen, teaceremónián

szokás viselni. A kimonó nyári változata, a yukata, amely pamutból 

készül, és mindössze egy rétegből áll, nagyon népszerű viselet

Japánban mind a mai napig; ugyanis kényelmesebb benne elviselni a

hőséget. Illetve ez a hagyományos viselet a nyári tűzijátékok nézéséhez

is.

A kimonó fajtái 

A kimonó típusai között külön kell választani a formai elemeket és a

díszítő mintákat. Formai szempontból különbséget teszünk férfi és női

kimonó között, illetve a női kimonókon belül elkülönítjük az esküvői 

viseletet. A fennmaradó rész csakis az alapján oszlik meg, hogy az adott

kimonóhoz mennyi anyagot használtak fel.

A kimonó mértékegysége a tan, egy tan egy 12 m x 37 cm hosszú csikot

jelöl egy bizonyos anyagból. Egy tradicionális női kimonó alapanyaga

egy tan, egy furisode kimonóhoz, vagy a gésák tánchoz viselt

kimonóihoz két tan anyag szükséges. A női kimonó egy darabból áll,

melynek két oldala szimmetrikus egymással. A kimonó ujjai nem 

egyenesen bővülnek, hanem az alkar és a csukló közötti részen található

egy lecsüngő, zseb szerű rész - ez az, ami a tölcsérujj benyomását kelti.

 Tomesode 

A férjezett, illetve idősebb hölgyek alkalmi viselete a tomesode. Általános

jellemzője, hogy egyetlen alapszínnel rendelkezik, amely komolyabb 

alkalmakkor (pl. temetés) fekete (kurotomesode), máskor bármilyen

színű ( irotomesode). A kimonó alsó részén, vagyis a boka és a térd

magassága között egyetlen, nagyméretű, és összetett minta fut körbe. A 

Meiji-korban és a Taisho-korban ez a minta tökéletesen szimmetrikus

volt, és az alap háttérszín legtöbbször élénk kék, mályva vagy piros volt

fiatal asszonyok esetében, idősebb hölgyeknél világos pasztellszínű.

Mivel manapság fiatal nők ritkán hordanak tomesodét, így a színes

alapúak szinte teljesen eltűntek a piacról. 

 Tomesode

Houmongi, Tsukesage 

Ez a két kimonófajta szabásra megegyezik a tomesode alakjával.

Mindkettőt látogatóba, vagy vendégek érkezéséhez vették fel. A háttér itt

is egyszínű.

A tsukesage esetében a mintázat csaknem megegyezik az irotomesode 

mintájával, de itt a kimonó alján található motívum aszimmetrikusan, a

vele ellentétes oldalon lévő ujjon kicsiben megismétlődik.

A houmongi eredtileg ugyancsak alul rendelkezett mintával, amely

azonban „felfelé törekszik”, vagyis olyan benyomást kelt, mintha alulról 

felfelé haladna; megjelenik a kimonó ujjának alsó részén, illetve a gallér

körül is.

 Tsukesage

Kimono, komon 

A kimono itt nem a különböző fajták gyűjtőneveként jelenik meg,

hanem egy bizonyos formájában. A szabás itt is a tomesode irányát

követi, de a színes háttér előtt az egész kimonót beborítja egy bizonyos 

mintázat, mégpedig arányosan. Ezt a fajta kimonót idős hölgyek hordják

utcai viseletként, de régen ez volt a mindennapos ruházat vásárláshoz,

sétához.

A komon a kimono olyan változata, amelyen ugyanaz a motívum 

ismétlődik a teljes ruhán.

  Komon

Furisode 

A furisode a legnagyobb, legszebb, legdíszesebb kimonó valamennyi

közül. A Meiji- korban a tomesode mintavilágát követte, csak a furisode

ujja kétszer olyan hosszú volt, illetve gyakran a földig is leért. Később

diavtba jöttek a teljes hosszában mintás furisodék, illetve az alap 

mintázatra ráépülő kisebb minták is. Manapság a létező összes szín- és

formavilágban megtalálható, ízlésnek megfelelően; az ujja változatlanul

földig ér.

 Furisode

Férfi kimonó

A férfi kimonó hagyományosan két részből áll: egy nadrágból (hakama)

és egy, a női kimonók szabását követő, ugyanakkor rövid felsőrészből

(haori). Régen szokás volt a férfiak számára is kimonót viselni alul, és

arra húzni a hakamát, illetve fölé venni kabátként a haorit. A színekre

általában a visszafogottság jellemző: a fekete, a szürke, a sötétkék és a

sötétzöld dominálnak. A férfi kimonó egyetlen igazi dísze a haori kötője

volt, ezt gyakran korálból, elefántcsontból faragták, és ékszerként

viselték.

  Férfi kimono

Uchikae 

A Heian-korban kialakult felső kimonó, amelynek alsó szegélye

párnázott. Ma már csak esküvőre és színházi kosztümként viselik.

Esküvői kimonó 

A japán esküvői viselet rendkívül összetett, ugyanakkor sokoldalú is.

Függ attól, hogy az adott esküvő buddhista vagy sintoista szellemben

köttetik-e meg, esetleg polgári házasságkötésről van szó. De manapság

már a tradíciókon felül a menyasszony ízlése is mérvadó: vannak, akik a

„fehér” esküvőt preferálják, míg mások a színeset.

A hagyományos japán fehér esküvői kimonó (shiromuku) több rétegből

áll: alsóruházatként egy hófehér furisode (oh-furisode), fölötte általában

fehér uchikae, amely azonban lehet piros, arany, anyagában fényes

szálakkal átszőtt, „hivalkodóbb” is. Az esküvői viselet kiegészítője egy

díszes paróka és hozzá való kalap.

Hagyományos esküvői kimono

Yukata 

A yukata anyaga a többi kimonóéval szemben nem selyem, hanem

pamutvászon. Csak nyáron, májustól szeptemberig szokás viselni, és

nem vesznek alá alsóruházatot. Tekintettel a mai fiatalokra legtöbbször

előre megkötött obit adnak hozzá.

 Hagyományos yukata

Megjelenés 

Régen a kimonók hagyományosan csak selyemből készülhettek, kivéve

a yukatát, amelyet akkor is pamutból varrtak. A selyemnek különféle

változatait használták, mint a rinzu (a damaszthoz hasonló, anyagában

szőtt mintás selyem), a chirimen (kreppselyem), a kinsha (a chirimen

selyem tovább finomított, nehéz esésű változata), a sha (kevésbé finom

szövésű selyem), a ro (selyemszitaszövet), az aya-ori (selyemsávoly)

illetve hira-ori (egyszerű szövet).

A kimonók alapanyagán felül számít még a selyem feldolgozása. Ma már

a legtöbb kimonó a két forma közül az egyikbe tartozik.

Shibori 

A shibori technika leginkább a batikoláshoz hasonló. Egy

rongylabdával viszik fel a festékanyagot a selyemre, ezzel alakítva ki a

mintákat. A shibori technikának kialakultak toábbi vállfajai is:

- Tsujigahana - a technika csaknem ötszáz éves, Itchiku Kubota volt a

leghíresebb művésze, aki az Edo-korban élt, és az akkoriban

tsujigahanának nevezett technikát alakította át, és alkotott gyönyörű 

mintákat; attól kezdve pedig csak az általa kifejlesztett metódussal festett

kimonókra használták. A szokásos shibori technikát utólag gyakran 

aprólékos kézifestéssel látják el, kitöltve a nagyobb terű motívumokat.

- Kanako - a kanako szó őzet jelent, a mintázat az őz hátán található

pöttyök után kapta a nevét; a festéket elszórtan, pöttyözve viszik fel az

anyagra.

Yuzen

A yuzen-technika a Genroku korban (1688-1704) alakult ki, és Miyazaki

Yuzensai festőművész nevéhez fűződik, aki Kiotóban élt. A yuzen

technika egyik fajtáját ezért nevezik kyo-yuzennek, míg a másik híres

festési technikát kaga-yuzennek nevezik.

A yuzen eljárás során évszázadok óta változatlan recept szerint készülő,

csupa természetes anyagból álló festékkel aprólékosan díszítik a már

készen megvarrt, egyszínű kimonót. Az ilyen kézi festés során

természetesen minden darab különbözik, ezért csillagászati összegekbe

kerül.

Modern eljárások 

Ma már készülnek kimonók műselyemből, elasztánnal kevert selyemből;

a mintázatokat pedig kézi festés helyett leginkább az anyagában szőtt

motívumok, a kitöltő hímzés, esetenként a nyomtatott motívumok

váltották fel.

 Színek és minták 

A kimonó alapszíne és mintázata függött a társadalomban betöltött

státusztól, és sokkal inkább az illető származását, mintsem

ízléséttükrözte. A huszadik században minden évtizednek megvolt a 

maga divatos motívum-rendszere, amely sűrűn visszaköszönt az

akkoriban varrott darabokon.