1. fejezet

A nevem Nancy Carter és Mayvilleben élek a szüleimmel. Teljesen átlagos életet éltem: a legnagyobb problémát a dolgozatírás vagy épp a tökéletes smink elkészítése okozta. De ez mind fél évvel ezelőtt volt. Jól emlékszem arra a napra. Az eget sűrű sötét felhők borították, az eső pedig mindent elmosott. Éppen hazafelé tartottunk a focimeccsemről, én ültem az anyós ülésen. Az övet – annak ellenére, hogy anya többször is rám szólt – nem kötöttem be. Már fél úton járhattunk, amikor valami kiszaladt az autónk elé, mire apa félre rántotta a kormányt. Az út csúszott, így kisodródtunk. Apa meg akart állni, de a fék nem fogott és neki csapódtunk egy fának. Az ütközéskor kirepültem a szélvédőn, a mentősök két méterrel arrébb találtak rám. Nem tudom mennyi ideje feküdhettem eszméletlenül, mert mikor felébredtem már a kórházban voltam infúziókra kötve. A szüleim a folyosón álltak és egy orvossal beszéltek, anyám valami miatt zokogott. Óvatosan felültem, minden egyes porcikám fájt. A doktorúr, ahogy észrevette, hogy ébren vagyok bejött az apró kórterembe, majd barátságosan üdvözölt.

- Jó estét Nancy! A nevem Dr. Johnson. Mondd, hogy érzed magad?

- Minden egyes porcikám szörnyen fáj.

- Ne aggódj ez természetes. Most lesz egy furcsa kérésem: próbálj meg kiülni teljesen az ágy szélére, és lóbáld a lábaidat. – ez valóban elég szokatlan kérés, de ez nem okozhat akkora gondot, legalábbis így gondoltam. Amikor oldalra akartam fordulni, a jobb lábam meg sem moccant.

- Ettől tartottam. – mondta halkan az orvos, én persze értetlenül néztem rá. – Figyelj, amikor kirepültél, a szilánkok a szélvédőből megsértették néhány idegedet a lábadban, ráadásul ezt súlyosbította, hogy nagyon csúnyán értél földet. A műtét során kiszedtük a szilánkok nagyját, de vannak köztük olyan picik is, amiket lehetetlen volt eltávolítani. Ez azt jelenti, hogy a jobb lábaddal gyakorlatilag nem vagy képes semmire. Persze rehabilitációval rendbe lehetne hozni, de az is évekbe telhet.

- És mennyire lenne eredményes?

- A szüleid mondták, hogy focizol, de ahhoz, hogy újra játszhass rengeteg akaraterő és kitartás kell. És persze elővigyázatosnak kell lenned. Elég, ha egy labda erősen eltalál, és a benned lévő szilánkok esetleg újabb idegeket sérthetnek meg.

Ez volt az utolsó szava, mielőtt elhagyta a szobát. Nem tudtam mit mondani. Mióta az eszemet tudom arról álmodtam, hogy egyszer profi játékos lehetek. És ez egy pillanat alatt semmivé foszlott. A szüleim megpróbáltak felvidítani, hitegettek, hogy meg fogok gyógyulni. De ahogy a hónapok váltották egymást, úgy szállt el a lelkesedésem. A negyedik hónap után úgy döntöttem, hogy feladom. Belefáradtam már a reménykedésbe és a sok fájdalomba.