3.fejezet

Reggel frissen, vidáman keltem. Az órára néztem. A jelek szerint egy órával korábban ébredtem fel. A szüleim még aludtak, így reggeli után úgy döntöttem, hogy egyedül fogok elsétálni az iskoláig. Mielőtt elindultam, kiraktam egy cetlit a szobám ajtajára, hogy ne aggódjanak értem. Furcsa volt végig sétálni az úton, mert bár nem lakunk messze a sulitól, anya kocsival szokott elvinni, hogy ne erőltessem meg magamat túlságosan. Ahogy beléptem az iskolába átjárt valami különös melegség. Mintha csak a közelgő furcsaságokat jelezte volna.

Még mielőtt becsengettek volna első órára, Carmen (a „legjobb barátnőm”) jött oda hozzám.

- Szia Nancy, hogy vagy? – kérdezte. Hangjából némi félelem és szégyenkezés volt hallható. Félév óta most először hallottam a hangját.

- Mit gondolsz? Mondd, te hogy éreznéd magad, ha nem bírnál bot nélkül járni? Hogy éreznél, ha nem csinálhatnád azt, amit a legjobban szeretsz a világon? És mit gondolnál, ha egy barátod sem keresne téged fél évig?

- Igazságtalan vagy Nancy. Egyszer bementem hozzád, a kórházba. De amikor megláttalak téged a kötésekkel és a mankóval… megrémültem. Nem tudtam elfogadni a helyzetet, ezért inkább elfutottam. Még most sem tudom teljes egészében felfogni, de én azt akarom, hogy megint barátok legyünk. – ahogy ezt mondta rám mosolygott és felém nyújtotta a kisujját. Én erre csak lesütöttem a szemem, majd így folytattam:

- Te cserbenhagytál engem és ez fájt. Viszont megértem miért tetted. Szóval – és itt ránéztem – borítsunk rá fátylat, és kezdjünk mindent előröl. – amikor az ujjaink összeértek már be is csengettek.

A tanítás végén Carmen elhívott teázni, lévén hogy sok mindent kellett bepótolnunk.

-  Sajnálom, de van még egy kis dolgom. Majd inkább máskor.

- Rendben. – mondta. Hátat fordítottunk egymásnak és mikor elindultam volna a pálya felé, megállított és azt kérdezte:

- Ennyi idő után sem tudod elfelejteni? – tudta, hogy hová megyek. Én rá se pillantva feleltem neki.

- Nem tehetek róla. Mindörökké a részem marad.