4. fejezet

A délutáni szél kellemesen hatott. Jó volt elnézni a csapatot, akik épp egy versenyre készültek. Az egyetlen elkeserítő dolog az, hogy a jelenlegi csapatkapitány pont a legbeképzeltebb, legönzőbb játékos. Talán pont emiatt voltam én a csapat vezetője, noha ő még nálam is elszántabban játszott. Szó mi szó, mióta elmentem elég gyatrán megy nekik a játék. Miközben ezen töprengtem, egy virgonc hangocska ütötte meg a fülem. Hátranéztem és egy lányt láttam meg, aki nem lehetett több tíz évesnél.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle.

- Itt az a kérdés, hogy te mit keresel itt? – válaszolta szemtelenül. – Egyébként a nevem Evangelin. Neked nem kell bemutatkoznod, hiszen már régóta ismerlek és mindent tudok rólad. – meglepett, amit mondott. Először szóhoz sem tudtam jutni. Végül sikerült valami felelet félét kinyögnöm.

- Nem értem miket hordasz itt össze. De ha valóban ismersz, akkor tudnod kéne, hogy miért nem léphetek többé pályára.

- Ha a balesetre gondolsz, igen tudok róla. De ez nem magyarázza meg azt, hogy miért ülsz itt. Úgy hírlik abbahagytad a rehabilitációt. Hozzáteszem ez óriási butaság volt.

- Nézd, egy magadfajta pisisnek ehhez semmi köze sincs. Egyáltalán mit akarsz tőlem?

- Először is nem szép tőled, hogy pisisnek hívsz. Másodszor pedig azt akarom, hogy szedd össze magad. – Itt egy pillanatra abbahagyta a beszédet és úgy tűnt, mintha egy zöld mezőn lennénk, előttem pedig ott termett egy labda. Fogalmam sincs, hogy mi történt ekkor velem, talán csak álmodtam, de Evangelin folytatta. – Nézz körül jól. Megakadályozza valaki, hogy belerúgj abba a labdába? Megtiltja neked bárki is?

- Ne legyél nevetséges! A lábam még csak moccanni sem bír, nem hogy rúgni. – Amint ezt mondtam ismét az iskola tetején voltunk, lent a csapat továbbra is edzett, a labda és a rét eltűnt.

- A harc mindig önmagunkban dől el. Te félsz a kudarctól és meg sem próbálsz tenni magadért. Gondolkozz el ezen, és ha készen állsz, újra eljövök hozzád.

Ahogy ezt kimondta eltűnt a kanyarban. Utána akartam menni, de köddé vált. Hosszasan töprengtem azon, amit mondott. Nem félek, mindössze nem akarok csalódni és fölösleges reménykedéssel sem akarom áltatni magamat. Az edzés végén anya értem jött a kocsival. Amint beszálltam már indultunk is.

- Milyen volt ma a suli? Ugye nem erőltetted meg magad túlságosan?

- A suli olyan volt, mint mindig, és ne aggódj, jól vagyok. – kis hallgatás után folytattam. – Anya… szerinted lenne értelme folytatni a rehabilitációt?

- Kicsim én tiszteletben tartom a döntésedet – mondta, kis gondolkozás után. – De természetesen nagyon örülnék neki, ha újra belefognál.

- Értem.

Anyát ez a kurta beszélgetés egyből lázba hozta. Így vacsora után mindhárman leültünk beszélgetni a nappaliba. Hosszas fontolgatás után végül úgy döntöttünk, hogy holnap iskola után elmegyek beszélni a gyógytornászommal és az orvosommal. Meglepő volt, hogy egy ismeretlen fruskának köszönhetem, hogy újra magabiztos lettem. Őszintén szólva kissé nyugtalanított az a lány. Az egy dolog, hogy hallott már rólam. De ott van az a különös látomás, és miért foglalkozik velem? Olyan érzésem támadt, mintha valami földön túli erő mozgatná az eseményeket. Persze ez butaság.

A következő nap rendkívül jól telt el. Az egész napot Carmennal töltöttem, felidéződtek bennem a közös séták, vásárlások, együtt töltött hétvégék.  Aztán ahogy az iskolának vége lett a megbeszéltek szerint felkerestük Dr. Johnsont és Mrs. Harpert. Amikor értesültek a szándékomról mindketten boldognak látszottak. Ahogy Mrs. Harper fejezte ki magát: „Nincs is annál szebb, amikor egy széltől megtépázott fiatal virágszál a sorssal szembeszállva újból kibontja szirmait.” Elég giccsesen fogalmaz, de már hozzá szoktam. Dr. Johnson elvégzett rajtam néhány rutin vizsgálatot, majd egyeztettük a gyógytorna időpontjait. El fog tartani egy kis időbe, amíg újra járhatok bot nélkül is. De azt hiszem ez az idő gyorsan el fog repülni.