5.fejezet

Már egy hónapja, hogy újból elkezdtem a tornát, viszont az a lány még mindig nem bukkant fel. Pedig azt mondta, hogy újra el fog jönni. Nem is érdekel! Az is lehet, hogy csak álmodtam azt a találkozást. Mindenesetre erre most nincs időm. Egy hete ugyanis elvállaltam a testnevelés terem szertárosi feladatait. Így – ha még nem is lehetek jelen játékosként – testközelből részt vehetek a sportfoglalkozásokon. A csapat tegnap vett részt egy fontos versenyen, ami cseppet sem végződött váratlanul. ötödikek lettünk. Az edzésen is látszott rajtuk a feszültség és a csalódottság, a szorongó helyzetet már csak a kinti eső fokozta. Az edzés végeztével egyedül én maradtam a teremben, hogy elpakoljam a felszerelést. Már épp visszavittem volna a kulcsokat a tanáriba, amikor nem figyeltem a lábam elé és megcsúsztam a frissen mosott padlón. Nem bírtam mibe megkapaszkodni, a közelben semmi sem volt, a botomat pedig nem értem el. A közelben senki sem volt, így megpróbáltam egyedül felállni. Az első próbálkozások után egyszerűen visszarogytam a földre, de ez már többé nem törhette meg az elszántságom. Végül sikerült tennem két lépést, ami elég is volt ahhoz, hogy a mankómat fel tudjam venni. Gyorsan le is adtam a kulcsokat és az épületet elhagyva elindultam hazafelé. A házunk előtt mintha várt volna valaki. Hosszú barna haj, elegáns ruhácska, aranyos topánka. Aztán rám nézett azokkal a nagy kerek szemeivel, mosolygott és megint a fülemben csengett az a huncut hangocska. 

- Végre készen állsz! – mondta lelkesen. – Annyira boldog vagyok, még ha tovább is tartott, mint amire számítottam. –  Kinyitottam a bejárati ajtót, betessékeltem a lányt, majd a szobám felé vettük az irányt.

- Honnan tudtad, hogy itt lakunk? Várj, nem akarom tudni. Inkább arról mesélj, hogy mire céloztál azzal, hogy készen állok?

- Arra, hogy készen állsz. Amikor ma felálltál önerődből bebizonyítottad, hogy méltó vagy a segítségemre. Szóval holnap négykor találkozunk az elhagyott játszótéren, amelyik ott van a külvárosban. – nekem még csak lehetőségem se volt kérdezni, olyan gyorsan elviharzott. Még mindig nem értem mi folyik itt, de tudtam, hogy mennem kell.

Másnap iskola után még elmentem a gyógytornára. Mrs. Harper szerint nagyon jól haladok. Szerinte még egy év és kifogástalanul tudok járni. Persze az újabb szerencsétlenségek elkerülésének érdekében sportolnom ezután sem lesz szabad egy jó darabig. De ez a része nem izgat, az első adandó alkalommal játszani fogok.

Háromkor elbúcsúztam Mrs. Harpertől, a szüleimet pedig felhívtam, hogy ne várjanak haza. Mivel a „rendelő” a városközpontban van, felszálltam az egyik helyi járatos buszra, ami kivisz a régi játszótérig. Amíg kicsi voltam, mindig oda jártunk a barátaimmal játszani, persze az még az előtt volt, hogy megépítették volna a belvárosi játszóteret.

A megállótól még két utcát kellett sétálnom. Amikor megérkeztem a megadott időpontra, nem találtam ott senkit. Így leültem a hintába és vártam. Nagyjából fél óra telt el így, mire megérkezett Evangelin.

- Na végre! Tudod te mennyit késtél? – förmedtem rá. Ő mintha meg sem hallott volna, lerakott a földre egy labdát, és gyengéden nekem rúgta.

- Rúgd vissza! – parancsolta. Én erre a bal lábammal visszapasszoltam neki, de csak a fejét rázta. – Jobbal! – mondta, és visszaadta.

-  Ez nevetséges. Ha csak rálépek, iszonyatos fájdalom fog el, akkor mi lenne ha…  

- Hagyd abba a siránkozást és csináld! Mert ha most nem csinálod, garantálom, hogy soha nem lesz rá alkalmad. – ez elég meggyőző volt, így nem is vitatkoztam vele tovább. Minden erőmet összeszedtem és felkészültem a kínzó fájdalomra. Azonban csodálatos módon csak egy kis lüktetést éreztem, a labda pedig repült a levegőben.

- Mi volt ez? – kérdeztem Evangelint, még mindig a meglepettség bódulatában.

- Az akaraterőd. Ha nem hagyod magad befolyásolni orvosok által, hanem hiszel magadban akkor minden sikerülni fog. Mostantól minden nap ugyan itt várlak téged. Ja igen, és ne beszélj erről senkinek.

Úgy is lett. Minden egyes nap hosszú órákat töltöttem Evangelinnel. Az ő tréningjének köszönhetően a lábam állapota eszméletlenül gyorsan javult. Észrevétlenül teltek el a hetek és a hónapok. Mire észbe kaptam elröppent a Karácsony, az első félévnek is vége lett. Az Evangelinnel töltött idő, szórakoztató volt, sőt felemelő érzést nyújtott. Habár az is igaz, hogy az ő jelenléte nélkül soha nem voltam képes olyan sok mindenre. A sok fáradozás azonban meghozta gyümölcsét.

Május közepe lehetett, mikor egy hónap távollét után ismét találkoztam Mrs. Harperrel. ( Megjegyzem ekkor már saját lábon álltam).

- Különös jelenség vagy te Nancy Carter. - mondta. – Ha jól emlékszem egy éve még kedvetlenül jártál hozzám és teljesen reménytelenül áltál hozzá a dolgokhoz. Most pedig fél év alatt elérted, amit jelen körülmények között egy év alatt kellett volna. Nem semmi vagy kislány. Szóval csak annyit mondanék, hogy gratulálok.

- Köszönöm szépen. – mondtam nagy büszkén. - Most ha megbocsát, nekem mennem kell. Egy év óta most lesz az első edzésem a régi csapatommal. És ami azt illeti, nem szívesen hagynám ki. – amikor ezt mondtam elkomorodott az arca.

- Nos, ugye tudod, milyen következményei lehetnek annak, ha most játékba állsz?

- Igen, de ne tessék aggódni. Minden a legnagyobb rendben van. – nem mintha ez megnyugtatta volna, de nem volt időm csevegni. Az edző ugyanis azt mondta, hogy ha tényleg újra csapat tag akarok lenni, akkor visszakapom a kapitányi pozícióm. Ebben az évben már csak egyetlen egy meccsünk lesz, de az a legfontosabb mindközül. Mintha valami ismeretlen erő költözött volna belém, úgy játszottam, mint eddig soha. Mindenki boldog volt, hogy visszatértem, azaz majdnem mindenki. Violetta nem volt elragadtatva attól, hogy visszavettem tőle az irányítást. Ennek ellenére a kedvem nem hagyott alább. Lelkesen készültem a mérkőzésre.

- Alig győzöm kivárni, de mi lesz, ha elbénázom? – kérdeztem Evangelint a meccs előtti délután.

- Ne aggódj, biztosan ügyes leszel.

- Ugye el fogsz jönni te is? Az szuper lenne. – azt vártam, hogy kitörő boldogsággal fogja mondani az igent. Ehelyett szomorkásan, lesütött fejjel válaszolt.

- Sajnálom Nancy, de attól tartok, hogy ez lehetetlen. Hidd el, mindennél jobban szeretnék ott lenni, de nekünk innentől elválnak útjaink. Megtanultál bízni a képességeidben, kitartó és erős lettél. Rám már nincs szükséged.

- Ezt meg miért mondod? Azt hittem barátok vagyunk, de a jelek szerint tévedtem. – Evangelin mondani akart még valamit, de én faképnél hagytam, mielőtt megtehette volna. Este alig jött álom a szememre, de nem az izgalomtól, hanem a düh miatt. Végül is sikerült elaludnom, a kínzó gondolatoktól azonban álmomban sem menekülhettem meg.

Reggel ébredés után némiképp nyugodtabb voltam. Már nem izgatott, hogy Evangelin cserbenhagyott. Csak a célra koncentráltam, bizonyítani akartam neki – vagy talán magamnak – hogy a jelenléte nélkül is sikerülni fog a mai napom. Magabiztosan ültem be az autóba, apa rálépett a gázra és már indultunk is.

Fél kettőkor elkezdődött a meccs. Ahogy kiléptem a pályára átjárt az az ismerős érzés, amit már nagyon, nagyon régen nem éreztem. A játék eleje kifogástalanul ment. Bár Violetta még mindig haragudott rám, ami meglátszott a játékán is. Az első félidő végén három gól előnyünk volt. Ennek persze örültünk, még sem bízhattuk el magunkat.  Ahogy kifújtuk magunkat már jött is a következő félidő, ami nem sok jóval kecsegtetett. Rögtön az elején egyenlítettek, ami kicsit felkavart minket. ’ Ennél rosszabb már nem jöhet’ – gondoltam. Úgy tűnik korai volt ezt megállapítanom. A labda éppen Violettánál volt, de az ellenfél játékosai rátapadtak, passzolnia kellett. Egyedül én voltam olyan helyzetben, hogy fogadni tudjam a labdát, így gondolkodás nélkül erősen felém rúgta és megtörtént a baj. A labda túl erősen érte a jobb lábamat, ennek következtében valószínűleg megsérült néhány ideg. Csak az volt a biztos, hogy erős fájdalmat éreztem, és a következő pillanatban a földön feküdtem. Hallottam egy éles sípszót, aztán valaki orvosért kiáltott. A csapattársaim körém gyűltek és csak azt kérdezték, hogy jól vagyok-e. Nem tudtam válaszolni a pillanatnyi rémülettől. Nem soká megérkezett az orvos is. Megvizsgált, aztán megkért, hogy álljak fel. Én megtettem, amit kért, de ahogy léptem egyet, újra éreztem a fájdalmat.

- Így nem játszhatsz tovább! – mondta komolyan. – Egyelőre ülj le bent az öltözőben.

Az edző beállított valakit a helyemre, majd segített bemenni az öltözőbe.

- Sajnálom Nancy. Tudom mennyit jelentett volna számodra ez a mai. Nekem most vissza kell mennem, te pihenj nyugodtan. – mondta és már el is tűnt az ajtó mögött.

’ Egy idióta vagyok. Megmondták, hogy ez még túl korai. Megmondták, hogy újra megsérülhetek. Nem kellett volna próbálkoznom, akkor nem csalódtam volna ekkorát’ – gondoltam magamban. Fejemet az ölembe hajtottam és elkezdtem zokogni. Éreztem, hogy a nyakamon végig fut a kellemes tavaszi szél. A következő pillanatban valaki a fejemre ütött. Ez nagyon meglepett, hiszen rajtam kívül senki nem volt az öltözőben, és az ajtón sem jött be senki. Ahogy felemeltem a fejemet megláttam Evangelint. Most nem mosolygott, mint általában, csak dühösen nézett.

- Hogy jutottál be ide? Javíts ki ha tévednék, de nem azt mondtad, hogy nem fogsz eljönni? – faggattam. Ő erre elcsitított.

- Mégis mi az ördögöt művelsz itt? Neked a pályán kéne játszanod!

- Megsérült a lábam. Így nem vagyok képes…

- De igenis képes vagy. Állj fel, bízz magadban és indíts kifelé! – nagyon meglepett ez a hangnem. Én azonban megmakacsolva magamat meg sem moccantam. Nem akartam még több gondot okozni másoknak, márpedig ha visszamennék, csak bajt okoznék. – Hát jól van. Ha itt akarsz ülni és bőgni, akkor nem tehetek sokat.  Azt hittem, hogy te ennél többre vagy képes. Hatalmasat csalódtam benned. – ennyit mondott mielőtt elment volna. Hangja visszhangként zúgott a fülemben. Lehet, hogy igaza van, de mi van, ha mégsem? Kétségek közt vergődtem. Nem tudtam eldönteni, mi is lenne a helyes. Gondolataimat félbeszakította a kintről jövő zaj. A fájdalommal nem törődve kimentem megnézni mi történt, aztán láttam, hogy a másik csapat átvette a vezetést tőlünk. Ahogy láttam a társaim arckifejezését rájöttem mit kell tennem. Evangelinnek igaza volt. Képes vagyok megtenni. A mérkőzésből már csak tíz perc volt hátra, így igyekeznem kellett. Az edző nem fogadta túl nagy lelkesedéssel az ötletet, de belátta, hogy akkor sem lenne több esély a győzelemre, ha nem engedne vissza a pályára. Még mindig fájtak a lépéseim, de nem vettem róla tudomást, csak a cél lebegett a szemem előtt. Mindenre elszánt voltam, ebben a percben csak a labdára és a kapura koncentráltam. Csak két percünk maradt, hogy gólt rúgjunk. Lélekszakadva futottam a kapu felé, talán még sikerül berúgnom, mielőtt lejárna az időnk. Egyre közelebb kerültem a kapuhoz, felkészültem és elrúgtam a labdát. Az nyílegyenesen gurult előre, a feszültség pillanatról pillanatra növekedett. Öt… négy… három… és bent van! Sikerül! Alig mertem elhinni. Nyertünk, és ez nekem köszönhető. A többiek körül álltak, a boldogságtól sikítoztak és ugráltak. Én örömömben nem is tudtam mit csinálni, csak álltam, szememmel a szurkolókat néztem. Mintha egy pillanatra láttam volna Evangelin arcocskáját, de ebben nem voltam biztos. Csak az tudtam, hogy hálával tartozok neki. Azt hiszem, ő álmaim őrangyala.