Jól emlékszem arra a forró, nyári napra, amikor először találkoztunk naplementekor a tengerparton. Épp azelőtti nap ballagtam el az óvodából, ezért hogy megünnepeljük elmentünk a nizzai tengerpartra. Én már akkor is imádtam a tengert, ezért ahogy megérkeztünk a szüleimmel, lementem a partra játszani Herceggel, a kutyámmal. Egyszer túl messzire dobtam neki a labdát, mire az egy magas szikla mögött ért földet. Herceg érte szaladt, de nem akart visszajönni, így utánamentem. És akkor megláttam őt. A földön ülve egyik kezével Herceget simogatta, szemeivel a tengert figyelte, ami most szelíden ringatózott. Én csendesen meglapultam és úgy figyeltem őket. Amikor Herceg észrevett odajött hozzám a fiú pedig rám meredt.

- Szia. – köszöntem neki. – Miért vagy itt egyedül? - amikor nem válaszolt folytattam. – Én a szüleimmel nyaralok itt. A nevem Colette Dupont, az övé pedig Herceg. Téged, hogy hívnak?

-  Jeffreynek.  – mondta félénken. Majd elfordult és tovább nézte a tengert. Én erre megragadtam a karját, felállítottam és magammal ráncigáltam.

- Most meg hová viszel?

- Nem ücsöröghetsz egész nap egyedül. Főleg nem egy ilyen csodálatos napon. Szóval jössz velünk játszani! Egyébként is úgy tűnik, hogy Herceg nagyon megkedvelt. – többet nem is mondott. A nap hátralevő részét együtt töltöttük. Megtudtam, hogy a szülei nem rég váltak el, és a hetet az apjánál tölti. Az anyja Londonban él és ő maga is most jár először külföldön.

Az elkövetkező egy hétben állandóan együtt voltunk. Nagyon jó barátok lettünk. Így az utolsó napon, amikor el kellett búcsúznunk, egy-egy karkötőt adtunk egymásnak, hogy soha ne felejtsük el a másikat.  Hazaérkezésem után egy héttel úgy döntöttem, hogy levelet írok Jeffreynek. Már nagyon hiányzott és tudni akartam mi van vele. Csak reménykedtem benne, hogy visszaír. ’ Mi van, ha nem kapja meg? Talán már el is felejtett. Nem az lehetetlen egész biztos válaszolni fog.’ Ilyen gondolatok kínoztak két álló hétig, amikor is végre képeslapom érkezett.

Hosszú hónapokon át leveleztünk, izgalommal vártam minden egyes mondatát. Ám semmi sem tart örökké. Nagyjából fél év telhetett el mióta először találkoztunk. Ez nagyon sok idő, így megkértem, hogy jöjjön el hozzánk valamikor a közel jövőben. Már alig vártam a válaszát, biztos voltam benne, hogy igent fog mondani. Ám a hetek egyre gyorsabban váltották egymást, Jeffreyről pedig még mindig nincs semmi hír. Lassan bele is törődtem. Beszédes, nagyszájú kislány voltam mindig is. A beilleszkedés az új környezetbe mindig is könnyen ment és magának értetődőnek tűnt, hogy az emberek elfogadnak engem. Talán pontosan ezért nem írt többet nekem. Legalábbis akkoriban még úgy tűnt. Ekkor a világ száznyolcvan fokos fordulatot vett. Többé nem voltam olyan akaratos, életvidám gyerek. Nem nyíltam meg könnyen másoknak, bár még mindig sok barátom volt. Anyámék úgy gondolták, hogy ez csak ideiglenes állapot és majd minden rendben lesz. De nem így lett. Ez az eset mai napig kísért engem. Néha Jeffry megjelenik álmomban, máskor mintha az utcán látnám. Azt viszont nem értem miért hagyott bennem ilyen mély nyomot. Talán azok a rideg hamuszürke szemei igéztek meg, amik oly fájdalmasan pillantottak a messzeségbe.