Ma van az őszi szünet utolsó napja. Holnaptól egy teljesen új élet vár rám. Egy hete már annak, hogy apu munkája miatt Lyonba kellett költöznünk. Eleinte még élveztem a helyzetet: nagyobb ház, több szórakozási lehetőség, új barátok, új élmények. Azonban a lelkesedésem már koránt sem akkora. Holnap lesz az első napom a Glorius Gimnáziumban. Ez az iskola körülbelül négyszáz éves, mégis csak tizenöt éve vált koedukálttá, azelőtt fiúiskola volt. Remélem menni fog a beilleszkedés. De minek is aggódom, hiszen nem érhet semmi meglepetés. Bár kicsit korai volt ezt kijelentenem, bátorságot adott nekem.

Reggel teljesen kipihenve ébredtem fel, a nap sugarai átszűrődtek a függönyön. Az órára néztem, ami az éjjeli szekrényemen állt: fél nyolcat mutatott. Mintha villám csapott volna belém, kipattantam az ágyból, belebújtam, az egyenruhámba, felkaptam a táskámat és már szaladtam is a kijárat felé. Pont jókor értem a buszmegállóhoz, ahol még sikerült elcsípnem a buszomat. ’ Hála Istennek. Nem tudom mi lett volna, ha nem kelek fel. Ráadásul nekem még jelenésem van az igazgatónál is.’ - gondoltam. A harmadik megállónál le is szálltam, úgy rémlett már nincs messze az iskola. El is indultam nyílegyenesen, azonban az iskola sehol sem volt. Körül néztem, hátha akad valaki, aki útba igazítana. Szerencsémre jött velem szemben egy srác, aki pont olyan egyenruhában volt, mint én.

- Elnézést, de meg tudnád mondani merre, találom a Glorius gimnáziumot? Ma van az első napom és úgy látszik eltévedtem.

- Nem is kicsit. Az pont az ellenkező irányban van. Én is odajárok, szóval akár együtt is mehetünk. – mondta mosolyogva. Egész úton némán sétáltunk, az iskolához becsengő előtt két perccel érkeztünk meg.

- Köszönöm a segítségedet. Nem tudom mi lett volna velem nélküled.

- Semmiség. Mi a neved kislány?

- Colette Dupont vagyok. – meg akartam kérdezni még a nevét, de ekkor megszólalt a csengő. – Bocsi, de rohannom kell.  – szabadkoztam és siettem az igazgatói irodába. Az igazgató úr nagyon kedves volt. Elmondott néhány dolgot, amiről egyébként is tudtam már, majd elvezetett az osztálytermemig.

- 11.D. Itt is volnánk. – D, mint dráma tagozat. A szívem most háromszor gyorsabban vert, mint egyébként. Amikor az ajtó kinyílt előttem mindent elárasztott a fény, mintha csak annak a bizonyos alagútnak a végére értem volna.

- Madame Chabot. Meghoztam önnek az új diákját.

- Ó, már nagyon vártuk, hogy megérkezz. Kérlek, ülj le oda hátra, Jeffrey mellé.

Elindultam az egyetlen szabad hely felé. Nem is kicsit voltam meglepve, amikor megláttam azt a fiút, akivel reggel is találkoztam. Leültem mellé, ő barátságosan rám mosolygott és bemutatkozott.

- Szia. Hát megint összefutottunk. A nevem Jeffrey Corner. – Én viszonoztam a mosolyát, és csak ekkor vettem észre hamuszürke szemeit.