- Mondd csak Colette, honnan ismeritek egymással Jeffel? – kérdezte Nikol köntörfalazás nélkül. Én éppen a forró csokimat kortyolgattam, ami egy óvatlan pillanatban meg is égette a szám szélét. Meglepett a kérdés, de mikor az égés lecsillapodott, így válaszoltam.

- Reggel eltévedtem iskolába jövet és ő igazított útba.

- Ez nagyon különös. Akkor korábban nem is találkoztatok? – faggatott Ivett.

- Nem, de miért olyan fontos ez? – nem értettem mi olyan meglepő ezen. Nikol adta meg a választ.

- Tudod, Jeff egy nagyon nehéz eset. Gondolom, azt már tudod, hogy ez az iskola amellett, hogy középiskola, egyben általános iskola is. Jeff első fél évben jött át ide. Mi is akkor találkoztunk vele először. És hiába próbáltunk vele beszélgetni, hiába hívtuk bárhová, ő figyelmen kívül hagyott mindenkit. Két kemény évbe telt mire normális kapcsolatot tudott kialakítani az osztállyal. Tulajdon képen ez most s így van.

- Ahogy mondod. Én csak kilencedikbe jöttem az iskolába. És egészen tavaly évvégéig nem is szólt hozzám. Nagyon bizarr volt. – jegyezte meg Szonja.

- És ez a tartózkodó magatartás teszi őt olyan vonzóvá a lányok körében. – folytatta Nikol. -  Évente több tucat szerelmes levelet kap. Viszont el sem olvasta őket. És a hab a tortán, hogy még barátnője sem volt soha.

- Ez halál komoly? – kérdeztem meghökkenve. Nem néztem volna ki belőle. Ránézésre azt az igazi szépfiús képet mutatja magáról és az alapján, hogy mennyire jó fej volt velem… teljes képtelenségnek tűnt.

- Igen az. Négy éve elmentünk megünnepelni, hogy vége az általános iskolának és nagyon csúnyán leitta magát. Akkor csak úgy poénból elkezdtük faggatni, hogy miért ilyen. Akkor azt mondta, hogy egyszer, amikor kicsi találkozott – az ő szavaival élve - egy angyallal. Elmondása alapján az a lány volt a mindene.

- Akkor miért nem találkoznak? – kíváncsiskodtam.

- Azt nem tudjuk, csak az a biztos, hogy még mindig szereti azt a lányt, hiába telt el több mint tíz év.

Itt témát váltottunk. Nagyjából egy órát beszélgettünk még, aztán mindannyian hazamentünk. Otthon senki nem várt rám, leszámítva Herceget. Hat óra lehetett, a szüleim még dolgoztak. Megvacsoráztam aztán megírtam a házimat. A gondolatok cikáztak az elmémben, a fantáziám teljesen magával ragadott. ’ Mi van ha Jeff Corner valójában nem más, mint Jeffrey Palmer? Az a Jeffrey, akit valaha ismertem.’ Végül is kivertem ezt a sok ostobaságot a fejemből. Elmentem letusolni, ettől némi kép felfrissültem és többet nem is gondoltam Jeffre. Hamar ágyba bújtam, nehogy holnap is elaludjak. Álmomban megint a tengerparton sétáltam, mint oly sokszor tettem azt. Még itt az álmomban is meglepett, hogy akit a szikla mögött találtam, ezúttal Jeffrey Corner volt.