Reggel sikerült időben felkelnem. Ami azt illeti túlságosan is korán, így miután végeztem a reggeli teendőimmel gyalog indultam az iskolába. Egész úton vidám voltam, nem zavartak felesleges gondolatok. Fél nyolckor már a táncteremben elkezdtem a bemelegítést néhány osztálytársammal, Nikol, Ivett, Szonja, az ikrek és Jeff azonban még nem voltak ott. De nem kellett sokáig várnom, becsengő előtt nagyjából tíz perccel mind megérkeztek (leszámítva Jeffet, aki megint végszóra toppant be).

A táncot mindig is imádtam. Amolyan nyugalmat adott nekem és bár nem akarok dicsekedni, elég jól is ment. Azonban ez a negyvenöt perc maga volt a pokol. A tanár minden egyes lépésembe belekötött.

- Ne törődj vele! Minden évben kiszemel magának valakit, akit szekálhat. – nyugtatott Nikol óra után.

- Igen. Egyébként is remekül táncolsz. – bíztatott Szonja.

- Köszi, a bókot. De nem érdekel túlságosan, hogy mit mond. Tisztában vagyok a képességeimmel és a hibáimmal is.

- Milyen kis magabiztos valaki. – lépett mögém Jeff, miközben összekócolta a hajamat.

- Olyan gonosz vagy Jeff. – jegyezte meg Ivett. – Egyébként ti melyik darabot szeretnétek előadni idén? Szerintem a legjobb a Nyomorultak lenne. Elvégre Victor Hugo volt az egyik legkiemelkedőbb írónk. – mondta elkalandozva.

- A Hamletet. – vágta rá Szonja.

- Nem, idén operát adunk elő, még pedig a Carment. – tiltakozott Nikol. Én csendesen sétáltam tovább mellettük és ezt ők is észrevették.

- Na és te Colette? Te mit választottál?

- Tudjátok… én… elfelejtettem a házit.– szégyelltem magam miatta, de nem volt mit tenni.

- Semmi baj, nem valószínű, hogy Madame Chabot pont tőled várna ötletet. Elvégre, még csak egy napja vagy itt. Egyébként meg biztosan eszedbe jut valami.

- Igazad lehet. – bár ezt mondtam, nem éreztem úgy, hogy tényleg rendben lennének a dolgok. Végig a darabon töprengtem. Rémesen gyorsan repült az idő miközben gondolkodtam és csakhamar elérkezett az utolsó óra. Végül eszembe jutott egy darab, ami elég gyenge volt, viszont jobbat nem tudtam kitalálni.

- Nos gyerekek, remélem a tegnapi nap folyamán mindenkinek sikerült találnia valamit, amit az osztály előadhatna a nyílt napon. Szeretném hallani az ötleteiteket.

Sorban elkezdtük sorolni a jobbnál jobb műveket, de Madame Chabotnak mindegyik ellen volt valami kifogása. Én már előre féltem mikor fog rám kerülni a sor, nem akartam kinevettetni magamat.

- Colette, te mit mondasz? Melyik mű sugallta számodra a tökélyt?

- Én… szerintem… a megfelelő darab… a… Szépség és a Szörnyeteg. – nagy nehezen, de kimondtam. Vártam a gúnyos kacajt, Madame Chabot szemrehányásait. Azonban nem számítottam arra, ami ezután jött. A tanárnő odáig volt az ötletért, a többiek pedig helyeslően mosolyogtak, bólogattak.

- Remek. Akkor már csak a szereposztás van hátra. Van valami javaslatod?

- Ami azt illeti, ezen még nem gondolkoztam. – szabadkoztam.

- De nekem van tanárnő! – pattant fel Nikol. – Véleményem szerint a főszerepet idén is Jeffnek kellene játszania, ahogy eddig minden évben.

- Ragyogó ötlet Nikol. Reméljük Jeffrey lesz olyan kedves és elvállalja ezt a nemes feladatot.

- Természetesen elvállalom. De csak abban az esetben, ha a másik főszerepet Colette kapja meg. – egy pillanatra megdermedtem. Viszont elfogadható kifogás hiányában, kénytelen voltam elfogadni a rám osztott szerepet.

Ez után az események felgyorsultak. Minden délután hosszú órákon át próbáltunk, díszleteket és jelmezeket készítettünk. Mire hazaértem hulla fáradt voltam, alig bírtam koncentrálni a tanulásra. Ez nagyjából két hétig ment így, amikor is túl voltunk a munka legnehezebb részén. A hétvégéket kihasználva, kutyasétáltatás közben, apránként megismerhettem a várost. Megjegyzem nem egyszer tévedtem el. Az egyik ilyen alkalommal teljesen elkeveredtünk, pedig csak egy parkot kerestünk. Hírtelen Herceg megindult előre. Hiába húztam az ellenkező irányba, ő rám se hederített. Végül engedtem neki, de ekkor még nem tudhattam, mi bolondította meg. Eleinte csak lassan lépkedett, de aztán olyan tempóban kezdett rohanni, hogy kitépte a kezemből a pórázt és nekiugrott egy fiúnak. Nem bántotta, csak nyaldosta, de ez így is elég fura volt tőle.

- Elnézést kérek. Eddig még soha sem csinált ilyet. – mentegetőztem. Miután Herceget megfogtam, az idegen felém fordult. Csak ekkor ismertem rá Jeffreyre.

- Nahát Colette, micsoda meglepetés! Egyébként igazán aranyos kutyád van. Mi a neve?

- Hercegnek hívják. És még egyszer bocsi az előbbiért. Nekünk most mennünk kell.

- Várj! Nincs kedved maradni még egy kicsit? Ha gondolod, utána haza kísérlek. – úgy tettem, mint ha haboznék, nem akartam azonnal rávágni az igent.

- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akár maradhatunk is. – itt elkezdtünk sétálni. Az úton sokat beszélgettünk, jobban mondva ő kérdezett én meg válaszoltam. Elmondtam neki, hogy teljesen eltévedtünk a park keresése közben. Ő erre csak nevetett, majd elvitt a Gerland parkba. A szél a kopasz ágakat lengette, a levelek már régen lehullottak. Nem is voltak kint sokan. Hercegnek ideális hely volt a futkározáshoz. Nagyon jól szórakoztunk így hármasban. Ezt a remek napot végül az eső tette tönkre. Behúzódtunk ugyan egy épület eresze alá, de nem védett túl sokat.

- Merre laktok? – kérdezte Jeff.

- A Köztársaság úton.

- Az eléggé messze van. Mit szólnál, ha eljönnétek hozzánk? Mi kétsaroknyira lakunk. Az anyám dolgozik, szóval nem zavarnál. – mérlegeltem a helyzetet. Nem volt sok kedvem elmenni Jeffhez, de úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna.

- Oké menjünk. – egyeztem bele. Jeff megfogta a kezemet és elkezdtünk szaladni. Furcsa módon kellemes érzés volt a kezét fogni. Úgy éreztem valamikor már történt velem ehhez hasonló, de nem tudtam felidézni mikor, és hol. Öt perc sem telt bele mire elértük Jeffék házát. Ahogy beléptünk egy hatalmas nappali tárult elénk, a kőkandallóban ropogott a tűz.

- Ülj le nyugodtan. Mindjárt hozok egy törölközőt.

- Köszönöm. A kutya nem gond?

- Ne viccelj Öcsi is vendég. – ez után a kijelentés után eltűnt az emeleten. Én kicsit meghökkenten álltam a nappali közepén. Csak egy ember hívta így Herceget, és roppant furcsa volt ezt pont Jeff szájából hallani. A kandalló párkányán ekkor megpillantottam néhány képet. Mindegyik egy kisfiút és egy fiatal nőt ábrázolt. A nő gyönyörű volt. Arany szőke haja lágyan omlott törékeny vállára. A képen is látszott rajta, hogy gyenge fizikumú. A fiú pedig… igen a fiú… olyan, mint…

- Tessék. Remélem megteszi. – mondta Jeff és a kezembe nyomott egy törölközőt.

- Köszönöm szépen. Figyelj csak, ezen a képen ugye te vagy és az anyukád? – kérdeztem tőle. Látszott rajta, hogy nem örül a kérdésnek, így csak lazán intett egyet.

- Mondhatjuk igen. De nagyon régi képek. Kérsz valamit? Enni? Inni? – próbálta terelni a témát. Ráhagytam, az ő dolga. Az eső továbbra sem csillapodott. Jeff bement a konyhába, tíz perc múlva pedig két csésze, forró teával tért vissza. Leültünk a tűz mellé, beszélgettünk, nevetgéltünk. Két óra múlva aztán elállt az eső, mi pedig útra készen álltunk.

- Köszönöm a vendéglátást és ezt a csodás délutánt.

- Ugyan, nem kell hálálkodni. Örülök, ha jól éreztétek magatokat. De tényleg hazakísérlek.

- Köszi, de nincs rá szükség. Innen már hazatalálok egyedül is. Akkor, hétfőn találkozunk.

- Remélem is. – itt elindultunk Herceggel hazafelé. Tényleg jól éreztem magamat, elég könnyen megnyíltam előtte. Még a legapróbb titkaimat is kiszedte belőlem, többek között a Jeffreyről szóló álmaimról is beszéltem neki. Így visszagondolva, egész végig rólam szólt a csevej, róla semmit sem tudtam meg.

Az előadásig már csak négy hónap van, így nem is csoda, hogy mindenki ideges volt. Ez a hangulat rám is átragadt. Evés és fürdés közben is a szöveg járt a fejemben, a szüleimmel sem tudtam két normális mondatot váltani. Szereplés előtt még soha sem izgultam ennyire, talán azért van ez, mert most főszerepet kaptam. Akárhogy is, amikor Jeffel voltam a színpadon a feszültségem egy perc alatt semmivé foszlott.