Április 5-e. Holnap kezdődik a tavaszi szünet, de ma délután van még egy fontos dolgunk. Az előadás öt órakor fog kezdődni, de most még csak készülődünk. Persze mindenkire most jött rá a rosszullét és a jelmezek kiegészítői is most vesztek el. A szívem hevesen vert, ahogy a tömegre gondoltam.

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában. – lépett mögém Jeff. Ahogy hátranéztem, láttam, hogy már rajta van a maszk / amitől első látásra megijedtem egy kicsit/.

- Köszi, a bókot. Őszintén szólva, egy kicsit izgulok. – itt elnevettem magam. – Kérlek, vedd le azt a maszkot, így nem tudlak komolyan venni.

- Sajnálom kisasszony. De addig kell szörnyetegként élnem, ameddig egy tisztaszívű lány belém nem szeret.

- És mi van akkor, ha azt mondom, hogy szeretlek? – ekkor valószínűleg elpirultam, mert éreztem, hogy az arcom egyre forróbb lesz. Ő viszont hetykén válaszolt.

- Bizonyítsd! – itt előhúzott a jelmeze alól egy pici vörös dobozt. – Ez a tiéd. Csak akkor nyisd ki, ha vége lesz az előadásnak. – kérdezni akartam még valamit, de mutató ujját a szám elé tette. – Pszt! Ne mondj semmit. De mindjárt kezdünk, szóval menjünk a helyünkre.

Szót fogadtam neki. A dobozkát a táskámba csúsztattam és követtem a többieket. Bár kíváncsi voltam mi lehet a doboz tartalma, most a szövegemre kellett koncentrálni. Az előadást Nikol kezdte el, aki egyben volt a mesélő és Kannamama. Leírhatatlan érzés volt a darabban játszani. Minden szerencsésen alakult. Bár az első óra után kezdtünk fáradni, a lelkesedésünk nem hagyott alább. Ahogy közeledtünk a végéhez egy nagy kő esett le a szívemről. Az utolsó felvonás előtt Jeff még kérdezett tőlem valamit.

- Figyelj Colette! Szeretném, ha ez az előadás felejthetetlen lenne. De ehhez kéne a te segítséged is.

- Miről lenne szó?

- Az most nem lényeg. Csak mondd, hogy benne vagy-e. – elhangzott a végszó, nem volt idő józanul átgondolni a választ, mint ahogy általában tettem.

- Jól van, segítek. De aztán nehogy meg kelljen bánnom. – mondhattam volna nemet is, de megbíztam Jeffben. Tehát elérkezett az utolsó jelenet: A szörnyeteg és a kastély lakói visszaváltoznak emberré. Valahányszor ezt a jelenetet láttam, mindig könny szökött a szemembe a boldogságtól. Persze most egészen más a helyzet. Most én vagyok Belle helyében, és tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egy tündérmese. A lámpák kialudtak, Jeff leveszi a jelmezét és átváltozik herceggé. Most meglepődést színlelek, ő odalép hozzám és meg… csókol. Szóval erre gondolt, amikor azt mondta, hogy emlékezetessé tenni. Fel akartam képelni, de azzal tönkretettem volna hosszú hónapok kemény munkáját. Szerencsére a többi szereplőnek is most kellett színre lépnie, így elválhattunk egymástól.

Ahogy a függöny leereszkedett és a termet szép lassan kezdte elhagyni a tömeg, be akartam olvasni Jeffreynek, de addigra eltűnt. Engem viszont mindenki más megtalált és egyre másra azt kérdezték: „Mióta vagytok együtt?” „Olyan aranyosak voltatok” stb. Még madame Chabot is megjegyezte, hogy briliáns befejezésnek lehettünk tanúi. Elmondhatatlanul dühös lettem. Volt képe ilyen helyzetbe sodorni és utána fogta magát és lelépett. A szüleim szerencsére azt hitték, hogy egy remek kivitelezésű színészi csókot láttak. Annyira elborult az agyam, hogy még a dobozkáról is megfeledkeztem. Álmos voltam és fájt a fejem, így ahogy hazaértünk egyből ágyba bújtam. Reggel arra ébredtem, hogy Herceg nyalogatja a kezem. Vissza akartam aludni, de akkor a takarómat kezdte ráncigálni.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem kómásan. Ő erre odahozta hozzám a táskámat, amit az este ledobtam a sarokba. Nem értettem mit akar vele, talán van benne valami, másra nem tudtam gondolni. Kinyitottam és a piros doboz egyből kiesett belőle. Herceg elkezdett csaholni. Szóval ezt akarta. Felvettem a földről és felpattintottam az aranyozott zárat. Egyetlen dolog volt benne: egy karkötő. Méghozzá az enyémnek a párja. Tudtam mit jelent ez. Eddig is túl sok volt az egybeesés, de ez már még is csak sok. Ezután a gondolat után újra átnéztem a ládika tartalmát. Az alján egy levél lapult meg.

Kedves Colette!

Nem tudtam elmondani neked szemtől szemben,

 de gondolom, már tudod, ki vagyok. Most, egy időre elutazok,

át kell gondolnom a dolgokat. Valószínűleg Alex és Leo szülinapjára

sem fogok elmenni. A nevemben is köszöntsd fel őket.

Nem mondom meg, hogy hova megyek, nyílván már ezt is tudod.

Csak arra kérlek, hogy ne haragudj rám.

Jeffrey P.

Nem tudtam mit gondolni. Újra és újra átolvastam a levelét. Hírtelen minden világos lett: Herceg fura viselkedése; az érzés, mikor a kezemet fogta; és azok a szomorú szemek. Már cseppet sem voltam dühös, még csak szomorú sem. Boldog voltam, de akkor… miért kezdtek el folyni a könnyeim? Én már semmit sem értek. Ebben a percben legszívesebben kiugrottam volna az ablakon. Sok érzés kavargott bennem egyszerre: szerettem volna a nyakába ugrani és a fülébe súgni mennyire hiányzott; szerettem volna megpofozni, amiért titkolózott; szerettem volna lehordani, hogy mekkora idióta. De még csak azt sem tudom, hogy merre van. Azaz, van egy tippem, de semmi garancia nincs rá, hogy tényleg ott legyen. Mindenesetre egy próbát megér. A buli holnap után lesz, addigra jó lenne visszajönni. Akkor még ma indulnom kell. Először is összepakolok, szállást foglaltatok, aztán elkérem Nikol kocsiját. Természetesen mindent el kellett neki mondanom. Meglepően könnyen dolgozta fel az infót, és biztosított a felől, hogy számíthatok rá. Így délután kettőkor elindultam. Most teljesen higgadt voltam és csak most gondoltam bele abba, hogy mit is csinálok. Otthon ugyan hagytam egy cetlit, hogy elutazok pár napra és azt is leírtam hova megyek, de így belegondolva egy oltári nagy baromságot csináltam. Most már teljesen mindegy, nincs visszaút.

Fél kilencre érkeztem meg a hotelbe. Fáradt voltam a hosszú úttól, így miután kipakoltam a bőröndömből egyből elnyomott az álom. A következő napot a parton töltöttem. Úgy gondoltam, ha Jeff valóban itt van valahol, akkor biztos a parton találom. Több órán keresztül sétáltam a homokban, de őt nem találtam meg. Mivel még csak tavasz volt kevés ember lubickolt a tengerben. Ahogy a percek és az órák teltek, úgy szállt el a kitartásom is. Öt óra tájban visszatértem a hotelszobámba és összepakoltam a holmimat. Úgy terveztem, hogy még este visszamegyek Lyonba. Lementem a recepcióra és kijelentkeztem, majd a kocsihoz sétáltam és beraktam a bőröndöt a csomagtartóba. Épp naplemente volt, így visszasétáltam a partra végignézni, ahogy a nap elbújik a zúgó tenger mögött. Ahogy sétáltam, arra a partszakaszra értem, ahol először találkoztunk. A szikla is ott állt. Benéztem mögé, arra számítottam, hogy ott fog ülni a tengert nézve. Gondolom, mindenki el tudja képzelni mennyire meglepődtem, amikor megláttam Jeffet teljes életnagyságban a szikla tövében ücsörögni. Csak néztem őt, nem jött ki hang a torkomon. Egy percig azt hittem, hogy a szemem káprázik, de nem. Közelebb léptem felé, mire ő egyenesen a szemembe nézett.

- Szia. Miért vagy itt egyedül? – mosolyogtam, de a könnyeim megint elkezdtek folyni. Nem válaszolt, csak azzal a kifejezéstelen tekintettel nézett rám. Annyira zavarba jöttem tőle, hogy hírtelen minden kijött belőlem, amit éreztem. – Tudod te, mennyire dühös voltam rád? Hogy volt képed szó nélkül lelépni? És miért nem mondtad el? El sem tudod képzelni mennyire hiányoztál, hogy hány álmatlan éjszakám volt miattad. - már nem sírtam, csak szúrós szemekkel néztem a fiúra. A kirohanásom ellenére némán figyelt. Aztán lesütött fejjel így felelt:

- Sajnálom. Félévre rá, hogy elkezdtünk levelezni, anya beteg lett és hamarosan meg is halt. Ezután a nénikémhez költöztem. Szerettem volna írni neked, de nem voltam rá képes. Én is sokszor gondoltam rád, de azt még álmaimban sem gondoltam volna, hogy újra látni foglak. – teljesen megdöbbentem. Fogalmam sem volt róla, hogy miken ment keresztül. És én még képes voltam kételkedni benne. Ahogy most a semmibe nézett, pont olyan volt, mint kiskorában, mintha semmit sem változott volna. Megragadtam a kezét és felhúztam.

- Gyere! Nem ücsöröghetsz itt egész nap. Ráadásul, minket még várnak otthon.

- Ami azt illeti… - tovább nem folytatta, csak kézen fogott és visszavezetett a hotel egyik szobájához. Ahogy benyitottunk egy hangos pukkanás után egy csomó konfetti szóródott ránk.

- Meglepetés! – kiáltották a többiek. Én értetlenül néztem hol Jeffre, hol a srácokra. Nikol elmondta, hogy ez az egész már hónapokkal korábban el volt tervezve. Ez a hír enyhén szólva lesokkolt engem. Két napot töltöttünk még ezen a csodálatos helyen. Jeffel azóta is együtt vagyunk.

A sors egy felettébb különös dolog. Van, hogy kedvező, máskor pedig kegyetlen, és olyan szeszélyes, akár egy kisgyerek. Néha olyan váratlan dolgokat produkál, amik teljesen abszurdak. Mégis ezek a dolgok a legcsodálatosabbak az életben.