A nap szinte perzselte a földet azon a délelőttön. A Nakahara villa ma még a szokottnál is csendesebb volt. Sunako a konyhában serénykedet, amíg a fiúk a nappaliban pihentek.

- Kibírhatatlan ez a hőség! Ráadásul ebben a házban semmit nem lehet csinálni! – zsörtölődött Kyohei.

- Ha lehetne, csendesebben. Épp az esti programomat szervezem. – mondta Ranmaru és folytatta a telefonálást.

- Ez a mi Ranmarunk. Még ilyen melegben is csak a nőkőn jár az esze. De ha már a melegről van szó… Szegény Sunako-chan most készíti az ebédet. Ha belegondolok, nem lehet kellemes dolog ilyen időben a tűzhely mellett állni. Nem kéne segítenünk neki?

- Ugyan már Yuki! Neki ez a kötelessége! Nem mintha bármit is tudnánk segíteni. Egyébként legutóbb nem ő mondta, hogy imád főzni?

- Kyoheinek igaza van. Egyikünk sem tud főzni, így csak zavarnánk őt.

- Hát… ha már Takenaga is ezt mondja…

Ezzel letudták az egész beszélgetést. Talán tíz perc telhetett el, mikor valami furcsa, dörömbölő hangot hallottak az ajtó felől. Mind a négyen odasétáltak a bejárathoz. Azonban mielőtt kinyithatták volna, az ajtó kicsapódott és egy nagy víztömeg zúdult be rajta. A srácok csurom vizesen feküdtek a padlón, és csak egy önfeledt kacagást hallottak.

- Helló! Remélem jól viselkedtetek, amíg nem voltam itthon. – a nő egy csinos fürdőruhát viselt, kezével pedig egy szörfdeszkát fogott.

- O… Oba-chan? – kiáltották egyszerre.

- Mit keres itt? És miért kellett már megint így megjelennie? Miért nem tud egyszerűen besétálni az ajtón, mint minden normális ember? – förmedt rá Kyohei.

- Nem kell ennyire felkapni a vizet. De merre van Sunako-chan? Mondanom kell neki valamit. És nektek is.

- A konyhában van. – mondta Yukinojo. – Nem sokára kész lesz az ebéd. Addig mesélhetne az útjáról.

Oba-chan leült a kanapéra és önfeledten kezdett beszélni a Hawaii-i útjáról. A téma senkit sem hozott lázba / leszámítva Yukit /, így mindenki fellélegzett, amikor Sunako megjelent. Az ebéd egyhangú és csendes volt, most még Kyohei sem zajongott.

- Egy kis figyelmet kérnék. – ragadta magához a szót Oba-chan, miután mindenki befejezte az evést. – Amint már említettem, valamit mondanom kell nektek. Nem fogok kertelni! Sunakonak haza kell mennie. – egy kis hatásszünetet tartott, majd folytatta mondandóját. – A bátyám két hete felhívott. Közölte, hogy visszajöttek Afrikából, így szeretné, ha minden visszatérne a normál kerékvágásba. Holnap után jönnek érted Sunako drágám. Tudom, hogy hamarabb kellett volna szólnom, de személyesen akartam elmondani. Persze, ha szeretnél itt maradni, akkor azonnal felhívom apádat.

Pár másodperces hallgatás következett, mire Sunako felállt, összeszedte az edényeket, majd sarkon fordult és csak ennyit mondott:

- Megyek elmosogatni. - Ez a közömbösség megszokott volt nála, de azért egy ilyen helyzetben…

Oba-chan ezután visszavonult a szobájába, de a fiúk még mindig tehetetlenül ültek egyhelyben.

- Mit tegyünk? Csak úgy hagyjuk elmenni? – kérdezte Yukinojo.

- Nem tehetünk mást. Ebbe nincs beleszólásunk. Sunakonak egyedül kell döntenie ez ügyben.

- És azok után, amiken itt keresztülment… – vágott közbe Ranmaru. - nem hiszem, hogy szívesen maradna. Ami azt illeti, teljesen meg tudom érteni. Az alapján, ahogy Kyohei terrorizálta, azt csodálom, hogy még mindig itt van.

- Ezt úgy mondod, mintha ti semmit sem csináltatok volna az égvilágon! És miért kell ennyit nyavalyogni? Ha elmegy, elmegy! Nem áll meg a világ! – azzal fogta magát és elviharzott. Bár a viselkedése jól leplezte, őt is megérintette a dolog. „ Mi az, hogy lelép? Ennyit vesződtünk vele és most elmegy! Legalább mondott volna valamit!” Végig csak ez járt a fejében, miközben céltalanul sétált fel-alá a városban. Észre sem vette az idő múlását, annyira belemerült a gondolataiba. Öt óra lehetett, mikor megcsörrent a telefonja.

- Halló.

- Bármit is csinálsz, azonnal gyere haza! Vészhelyzet van!

- Történt valami? Yu… - folytatta volna még, de a vonal megszakadt. Elképzelni sem tudta, hogy mi történhetett, már-már a legrosszabbra gondolt. Lélekszakadva rohant a panzióig, kintről semmi nyoma nem volt annak a bizonyos vészhelyzetnek. Belépett az ajtón, de senkit nem látott. Így felment az emeletre is körülnézni. Már majdnem feladta a keresést, mikor meglátta Yukit, aki az ő szobájából kukucskál óvatosan. A fiú körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki észreveszi, aztán intett egyet Kyoheinek.

- Mit kerestek a szobámban? Mi volt az a nagy vészhelyzet? És mit keres itt Noi – kérdezte dühösen Kyohei, mikor belépett a szobába.

- Ne kiabálj, mert még meghallja Sunako-chan! – csitította Takenaga. – Oba-chan mondja el neki is.

- Yuki azt a remek ötletet adta, hogy szervezzünk egy búcsú ünnepséget Sunakonak. És szeretném, ha segítenétek ebben. Sűrget az idő, holnap estére kész kell lennünk mindennel. Akkor kiosztanám a feladatokat: a díszítés Noi-chan és Yuki feladata. Ranmaru, te csinálod a vacsorát. Takenaga, te intézed a virágot és a búcsúajándékot. Kyohei, számítok rád! Te kapod a legnehezebb feladatot: el kell terelned Sunako-chan figyelmét, amíg mi dolgozunk. A parti végére pedig csinálj neki valami meglepetést!

- Miért pont én? Noi vagy Rannaru sokkal jobb az ilyesmiben.

- Ne keress kifogásokat! Azért téged kértelek meg rá, mert te ismered őt legjobban. Remélem, senkinek nem kell mondanom, hogy Sunako előtt mindent tartsatok titokban. – mielőtt távozott volna, még hozzátette. – És ez az utolsó esélyetek az ingyen lakbérre.

Pár másodpercre megdermedtek az ingyen lakbér hallatán.

- Mire vártok még? Munkára! Nem ücsöröghetünk itt!

- Kyohei nagyon izgatott lett nem? – súgta Noi, Takenaganak.

- Mindig ilyen, ha kajáról vagy lakbérről van szó. Pár perc és nem lesz ennyire lelkes.

És valóban. Amint eszébe jutott a saját feladata, rögtön elszontyolodott. A figyelemelterelés az egy dolog… de a meglepetés egy egészen más tészta. Minek után egyetlen használható ötlete sem akadt, átment Sunako szobájába körülnézni, hátha talál valamit. Kopogás nélkül nyitott be. A lány az ágyán ült, de annyira elmerült néhány képben, hogy észre sem vette amikor ’ látogatója ’ melléhuppant.

- Mit csinálsz? – kérdezte olyan hírtelen, hogy szegény lány ijedtében majdnem lefordult a helyéről. Amíg Sunako próbálta visszanyerni lélekjelenlétét, Kyohei szemügyre vette a fotót, amit a lány az imént ejtett le. – Ha jól sejtem ez itt Oba-chan és te, de ki áll mögötted?

- Oji-san. Apa és anya mindig el voltak foglalva a munkájukkal, így gyakran kellett itt lennem. A rendezvényekre is hármasban mentünk, néha már olyan volt, mintha ők lettek volna a szüleim. A kép az utolsó együtt töltött fesztiválunkon készült. Nem sokkal ezután Oji-san meghalt. Bár megvetem a ragyogó dolgokat, a tűzijátékot még ma is imádom. Talán azért, mert Oji-san annyira boldog volt, mikor a rakétákból előtört a milliónyi színes szikra. – miközben ezt mondta végig a padlót bámulta. Kyohei csak hallgatta, nem gondolta volna, hogy Sunako így megnyílik előtte. Felállt, megsimogatta a lány fejét, majd mielőtt kinyitotta az ajtót ennyit mondott:

- Köszönöm. – persze Sunako nem értett semmit. Ismét belemerült az emlékeibe és csak arra gondolt, hogy megint el kell hagynia a valódi otthonát.

Amikor másnap reggel Sunako lesétált a konyhába reggelit készíteni, különös fogadtatásban részesült. Az asztal már meg volt terítve, a konyhából pedig finom illatok szivárogtak.

- Jó reggelt Sunako-chan. – köszöntötte Oba-chan. – Ülj csak le, Ranmaru már dolgozik a reggelin. Képzeld, még Takenaga és Yuki is besegít.

- Értem.

- Sajnos Kyohei nem volt hajlandó felébredni. Nem sokkal nyolc után elment itthonról és csak éjfél körül ért haza. Fogalmam sincs merre lehetett. Nézd csak, a fiúk máris hozzák a reggelit.

Nagyjából tizenegy óra körül Kyohei is lefáradt a nappaliba.

- Jó reggelt. Merre van a reggelim? Farkas éhes vagyok.

- Kyohei, tisztában vagy azzal mennyi az idő? Nem sokára dél, de lassan el kéne kezdenünk készülődni is. Szóval szedd rendbe magad és vidd Sunako-chant minél messzebbre! – utasította Takenaga.

- Micsoda? Miért nem ébresztettetek fel?

- Próbáltunk, de téged még ágyúval se lehetne kiugrasztani az ágyból. Ha annyira éhes vagy, vidd el Sunako-chant egy étterembe.

- Ekkora felhajtást! – bosszankodott. – Most épp merre van?

- A szobájában. Majd fel fogunk hívni, hogy mikorra jöhettek haza. És ne feledd: ne legyél vele goromba vagy udvariatlan. Még a végén faképnél hagy téged és idő előtt ér vissza. Egyébként kész vagy azzal a meglepetéssel?

- Ne izgulj, már csak egy pár apróság hiányzik. Ti pedig csipkedjétek magatokat, mert fogalmam sincs, mit kezdhetnék azzal a lánnyal.  – ennyit mondott mielőtt beviharzott volna a szobájába. Takenaga pedig csak mosolygott.

Sunako most is az ágyán ült és egy füzetet szorongatott, amikor Kyohei berontott a szobájába és megragadta a kezét.

- Gyere!

- Engedj el! Hova akarsz vinni?

- Az most ne érdekeljen, csak gyere! – Sunako kénytelen volt követni a fiút. A füzetét olyan hírtelen dobta le, hogy az beesett az ágy és az éjjeliszekrény közé. Kyohei pedig csak húzta maga után a lányt, ki a főbejáraton, végig az utcán. Csak a panziótól két sarokra vette észre, hogy még mindig fogja Sunako kezét, aki már nagyon kíváncsi volt, mi ütött a fiúba.

- Most már megtudhatom, mi volt ennyire sűrgős? – Kyohei zavarban volt, megint előbb cselekedett, minthogy gondolkodott volna, így azt bökte ki, ami legelőször eszébe jutott.

- Mivel ez az utolsó napod itt, szerettem volna meghálálni az eddigieket. Szóval oda viszlek, ahová csak akarod.

- Köszönöm, de igazán nem kellett volna fáradnod. Akár haza is mehetnénk.

- Ne! Úgy értem, legalább együnk valamit, ha már elindultunk. Utána elmehetnénk a moziba és megnézhetnénk egy horrorfilmet is.

- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá… de tényleg nincs rá semmi szükség…

Ahhoz képest, hogy Kyohei mennyire viszolygott a mai délutántól, nagyon jól érezte magát. Ebéd után elmentek a moziba, benéztek az állatkertbe aztán tettek egy rövidke sétát az egyik parkban.

- Hova szeretnél menni következőnek. – kérdezte Kyohei, nem is gondolva arra, hogy bármelyik percben megszólalhat a telefonja.

- Ha nem lenne nagy gond, szeretnék lemenni a folyópartra. – ezt kissé lehangoltan mondta, pedig az imént még ő is ragyogott a boldogságtól.

- Rendben. – ezzel az egy szóval kézen fogta Sunakot és elindultak nyílegyenesen. A part nem volt túl messze, az idő azonban vészesen szaladt, már hat óra is elmúlt.

- Mondd csak, miért szerettél volna idejönni? – kérdezte Kyohei.

- Amikor legutóbb ilyen hosszú idő után kellett elhagynom ezt a helyet, akkor is idejöttünk Oba-channal. – mondta, majd alig hallhatóan suttogta – Akkor is elvesztettem valamit, akárcsak most. - Miközben a buja földön üldögéltek némán, végre megérkezett a jelző hívás.

- Halló? Rendben, máris megyünk. – ennyit hallott Sunako a rövid beszélgetésből.

- Ranmaru hívott, hogy menjünk haza. Valami vészhelyzetről beszélt. – Sunako csak helyeslően bólintott. Hazáig már egyikük sem szólalt meg.

Ahogy beléptek a bejáraton minden koromfekete volt. Fel akarták kapcsolni a lámpát, de az nem világított. Tovább mentek, hátha belebotlanak valakibe, mire meglátták az ebédlőből kiszűrődő fényt.

- Meglepetés! – kiáltották kórusban. Sunako nem látszott meglepettnek, mintha tudta volna, mire készül itt mindenki.

- Szóval ezért volt ez a nagy felhajtás. – nyugtázta.

- Remélem, örülsz neki Sunako. Mindenki olyan sokat dolgozott ezért a mai napért. – mondta Oba-chan. – Gyere, ülj csak le.

Itt Takenaga még átadta a búcsúajándékot, és a virágot, majd leültek vacsorázni. Mindenki annyira izgatott volt, hogy észre sem vették, hogy Kyohei eltűnt. Sokáig beszélgettek még, mire a társalgást félbeszakította egy durranó hang. Mindenki kitódult a kertbe megnézni mi is történt. A kert teljesen fel volt díszítve Sunako ízlésének megfelelően, sőt még Hiroshi-kun, Akira-kun és Josephine is kint álltak. Még egy durranó hang és az eget szebbnél szebb színek áradata öntötte el. A tűzijáték végeztével Kyohei is megjelent.

- Remélem meg vagytok elégedve a meglepetésemmel.

- Lenyűgöző volt! Nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyesen megoldod a feladatodat. Elismerésem. – dicsérgette Oba-chan.

- Ugyan már. Azt tettem, amit kért tőlem. 

- Ne szerénykedj ennyire. És neked, hogy tetszett Sunako-chan? – szemével unokahúgát kereste, de ő már ott sem volt. Visszatért szobája rejtekébe, ahol senki más nem láthatta könnyeit.

És elérkezett a búcsú napja. Sunako még ki sem törölte az álmot vörösre dagadt szemeiből, mikor megszólalt a csengő. Mivel rajta kívül még mindenki mélyen aludt, ő nyitott ajtót. Sajnos sejtése beigazolódott, mikor az ajtó előtt anyját pillantotta meg.

- Jó reggelt kicsim! Remélem, készen állsz az indulásra. Gondolom még csak te vagy ébren. Segítek bepakolni a kocsiba, aztán sietnünk kell, hogy elérjük a következő gépet.

- Jó reggelt anya! Nem gondoltam volna, hogy ilyen korán jössz. Gyere be.

Ezután összeszedték a csomagokat, Sunako egy levelet hagyott az asztalon, és már indultak is. Nem búcsúzott el senkitől, de nem is volt hozzá ereje. Jobbnak vélte ezt a megoldást. Persze a többiek nem repestek az örömtől, mikor megtalálták a levelet, amiben csak egy mondat állt.

„Anya reggel értem jött és hazavitt.”

                                                        Sunako

- De miért nem köszönt el tőlünk? – siránkozott Yuki.

- Biztos nehéz lett volna számára a búcsú. Hiszen ő is csak ember, ráadásul egy lány. – ez a gondolatmenet teljes mértékben Takenagára vallott, habár ezt csak egy gyenge magyarázatnak szánta. Nem gondolta komolyan.

- Fenéket! – csattant fel Kyohei. – Csak minél hamarabb meg akart szabadulni tőlünk és a munkától. – Ahogy ezt kimondta, összegyűrte a papírt és elindult az emeletre. Maga sem értette miért, Sunako szobájában kötött ki. Fel-alá sétálgatott, megpróbált rájönni, miért viselkedett Sunako olyan furcsán az utóbbi napokban. Ahogy így sétált, az ablakon beszűrődő fény hatására, valami megcsillant az ágy mellett. Kyohei odalépett és felvette azt a füzetet, amit Sunako a minap ejtett le. A csatja volt az ami ennyire fénylett. A fedélen ez állt: Sunako titkos naplója. Kyoheit nagyon furdalta a kíváncsiság, ezért ügyet sem vetve az illemre és társaira, felpattintotta a zárat. Eleinte mókás bejegyzésekkel, színes képekkel találkozott, aztán átváltozott minden feketére és fehérre. Miközben olvasott, egyszer kétszer önkéntelenül is felnevetett, főleg amikor a lány az itt töltött napok izgalmait írta le. Aztán elérkezett az utolsó bejegyzéshez, ami így hangzott:

„ Kedves Naplóm!

Szomorú hírt hoztam. Megint el kell hagynom az otthonom. Oji-san halála óta nem sok kedvem volt idejönni, mert tudtam, hogy a ház vidámsága Oji-sannal együtt sírba szállt. Azonban tévedtem. Bár eleinte azt hittem, hogy négy idiótával kell majd élnem, akik megvetnek engem, szerencsére nem lett igazam. Habár néha megijednek tőlem és ijesztőnek találnak, elfogadnak olyannak, amilyen valójában vagyok. Néha már úgy érzem, hogy jobban kedvelem őket, mint Hiroshi-kunt. Egyszer azt mondtam Kyoheinek, hogy Hiroshi-kun többet ér nála, de ezzel csak bosszantani akartam. Igaz, hogy sokszor vitatkozunk egymással, mégis szeretek vele lenni. Talán azért mert ő megérti az érzéseimet, vagy azért, mert ha velem van, mindig történik valami jó dolog. Ezt nem tudom biztosra, csak azt, hogy nem akarok tőlük elválni, soha de soha. Ez azonban túl nagy kérés lenne. Egyrészt, nem akarom megbántani a szüleimet, másrészt nem akarok még több gondot okozni a fiúknak. Így is elég bajt hoztam a fejükre. Hallottam amikor Kyohei azt mondta: „Nem áll meg a világ.” És igaza van. Azelőtt is megvoltak mielőtt idejöttem, ezután sem lesz másképp. Az én boldogságom nem számít, ha a szeretteim boldogak.” – eddig tartott a naplóbejegyzés. Kyohei csak állt egyhelyben. Újra meg újra elolvasta a rövidke szöveget, de nehezére esett elhinni, hogy ezeket a sorokat Sunako írta. Mintha egy teljesen más ember szavai lettek volna. Talán egészen idáig félreismerte a lányt. Sokáig tépelődött azon, hogy megmutassa-e Yukiéknak, hiszen neki sem kellett volna elolvasnia. Azonban erről a dologról nekik is tudniuk kell, csak aztán vitathatják meg hogyan tovább.

Négy nap telt el Sunako távozása óta. Bár szülei szokatlanul sokat tartózkodtak otthon, ez nem tudta jobb kedvre deríteni. Egész nap csak a szobájában gubbasztott szeretett bábui társaságában, horrorfilmeket nézett és enni sem tudott rendesen. Ez az állapot szörnyen lesújtó volt az apja számára, aki alig várta, hogy lányával töltse szabad perceit.

- Annyira lehangoló rád nézni kicsim. – mondta egy nap vacsora közben Sunako anyja. –  Ez talán azért van, mert túl keveset foglalkoztunk veled az utóbbi időkben. Holnapra szerveztem egy kis családi kirándulást. Hát nem nagyszerű?

- De az. – mondta Sunako. – most ha megbocsátotok, én felmegyek a szobámba. Nem vagyok éhes.

Beérve a szobájába egyből lerogyott a padlóra. Nem sírt, de teljesen magába roskadt. Úgy nézett ki, mint egy élőhalott, aki nem leli helyét a földön.

- Mit tegyek Hiroshi-kun? Mindenki annyira hiányzik. El kéne őket felejtenem, de hogyan? Már anyáék is aggódnak miattam… Rendben van, eldöntöttem! Holnap olyan vidám leszek, amennyire csak tudok, és egyáltalán nem gondolok a fiúkra.

- Jól van, ha mindenki felkészült, akkor indulhatunk is! Mondd, kicsim hova szeretnél menni? Állatkert, múzeum, élményfürdő esetleg menjünk étterembe? – szegény Sunakot nagyon lelombozták ezek az ötletek. Hiszen mindegyikről a panzió egyik lakója jutott eszébe. Végül felülkerekedve a pillanatnyi lehangoltságán ezt mondta:

- Mindegyik nagyon jól hangzik, de én inkább a vidámparkba mennék. Azt mondják, hogy nagyon jó a szellemvasútja.

- Sunako drágám, a vidámparkkal semmi gond, De biztos vagy abban, hogy a szellemvasútra is fel akarsz ülni? – kérdezte az apja, aki már most libabőrös lett a gondolattól.

- Drágám, te ezt nem értheted. Ha Sunako-chan ezt szeretné, akkor a vidámparkba megyünk.

A vita tehát le lett zárva. Az a néhány óra, amit együtt töltöttek el, némiképp felderítették Sunako kedvét. De még mindig benne volt a honvágy, ami sajátos módon mutatkozott meg. Ugyanis a nap folyamán Sunako többször is látni, illetve hallani vélte a négy fiút. Persze ilyenkor azonnal eszébe jutott, hogy ők most több száz kilométernyire vannak tőle.

Késő délután, mielőtt még hazamentek volna beugrottak egy közeli étkezdébe. Hangulatos kis hely volt, sok vendéggel. Olyan középtájra ültek le egy háromfős asztalhoz. A pincér kihozta az étlapokat és miután rendeltek, neki láttak beszélgetni.

- Kicsim, apád és én úgy érezzük, hogy valami nyomja a szívedet. Bármi is legyen az, mi meghallgatunk. Mi csak azt akarjuk, hogy boldog legyél. És ha ezt a boldogságot egy másik helyen találod meg, mi készek vagyunk téged elengedni. – itt már Sunako nem bírta türtőztetni magát.

- Én… én… én valójában nem akartam eljönni. Szerettem ott lenni. Élveztem minden egyes pillanatot, amikor együtt voltunk. Én vissza akarok menni. – a végére már a könnyei is elkezdtek folyni. Abban a pillanatban, mikor az utolsó szó is elhagyta a száját, valaki hátulról átkarolta.

- Te kis butus. Miért nem szóltál nekünk? – ezt a hangot ezer közül is felismerte. Hátrafordult és csakugyan Kyohei állt mögötte.

- Sunako-chan, érted jöttünk. – kiáltotta Yuki.

- Én ezt nem értem. Ti meg hogy kerültök ide?

- Az úgy volt, – kezdte az apja – hogy ezek a fiatalemberek felhívtak minket, rögtön az után, hogy hazahoztunk. Közölték, hogy te nem is akartál eljönni velünk, így szeretnének érted jönni. Mi pedig beleegyeztünk. Ennyi lenne a történet.

- Akkor a vidámparkban tényleg titeket láttalak?

- Igen. Vártuk, hogy mikor adod fel ezt a reménytelen színjátékot. De túlságosan is kitartó voltál az álláspontod mellett. – magyarázta Takenaga. – Már kezdtük azt hinni, hogy feleslegesen csomagoltunk össze neked.

- Nem akarok ünneprontó lenni, de a gépünk nemsokára indul. – türelmetlenkedett Ranmaru.

Még elbúcsúztak Sunako szüleitől és már ott sem voltak. Kyohei később visszaadta Sunako naplóját. Persze teljesen zavarban volt attól, hogy a fiú látta a gondolatait. De nem bánta. Hiszen ezeknek a naplóba zárt érzéseknek köszönheti, hogy újra együtt lehet a barátaival.