1.fejezet

2050-et írunk. A csillogás és a zene korában járunk. A

tinédzsereket nem érdekli más, csak a jelen. A nagyvárosokat

leginkább pláza városoknak lehetne hívni, ugyanis a lakóházak

helyén áruházak, gyorsétkezdék, irodaházak állnak. A lakosság

legnagyobb része, főleg a családos emberek, kisebb városokba

települtek át. Történetünk egy ugyanilyen városban, Springfield-ben

kezdődik. Az ősz még csak most kezdődött el, a levegőben még

érezni a nyár, melengető illatát. Ezt a változást valójában csak a

diákok érzik, akik a nyári semmittevés után, most újra munkához

fognak. A felkelő nap sugarai átszűrődnek az áttetsző függönyön,

megvilágítva Emily arcát. Ő nem törődve a ténnyel, miszerint ideje

lenne iskolába mennie, fejére húzta takaróját és megpróbált tovább

aludni. Ekkor kopogtattak az ajtón. Mivel Emily nem válaszolt, az

ajtó kinyílt és egy magas fiatal fiú lépett be rajta. Odalépett az

ágyhoz és lerántotta a paplant a lányról.

- Emily, hányszor mondjam, hogy időben kéne lefeküdnöd? Indíts

öltözni! – mondta, majd mielőtt elhagyta volna a szobát,

visszafordult – Ma nem kell bemennem az irodába, szóval, ha kész

vagy elviszlek az iskolába.

Emily csak bólintott egyet. Engedelmeskedett a fiúnak és öltözni

kezdett.

’ Minden reggel ugyanaz. Felkelni, felöltözni, iskolába menni. Ez a

nap sem más. Nem értem Jack-et. Miért törődik velem ennyit,

ahelyett, hogy élné a saját életét. Csak teher vagyok számára.’ –

ezzel a gondolattal sétált le a lépcsőn. A nappaliban Jack már útra

készen várta Emilyt.

- Készen állsz a mai napra? – mosolygott húgára. Azonban Emily

nem mondott semmit, csak lehajtott fejjel kilépett az ajtón és beült

az autóba. Jack követte őt, leplezve lehangoltságát. Az iskolába

vezető úton egyikük sem szólalt meg. Tíz perc múlva meg is

érkeztek a North Falkon gimihez.

- Kettőre érted jövök, és ne tűnj el megint! Rendben?

- Rendben. Szia! – mondta és már át is sétált az iskola kapuján.

Jack még utána nézett egyszer, és elhajtott. Emily lassan lépdelt

előre az érkező diákok tömegében. Már negyedik éve, hogy ide jár,

mégsem tudta megszokni a suli barátságos, zajos légkörét.

Belépve a terembe nagy nyüzsgés fogadta. Pontosabban nem is

őt, hanem egy eddig sosem látott fiút.

- Jó reggelt Emily! – köszönt rá Chris, mondhatni legjobb

barátnője. – Képzeld csak, új tanuló jött az osztályba!

- Reggelt! Bocsáss meg Christina, de ez nem igazán érdekel,

főleg miután alig aludtam valamit az este. – mondta kicsit

mogorván.

- Kérlek, ne hívj Christinának, gyűlölöm. De most nem is ez a

lényeg. Tudod, hogy ez mit jelent nem?  Azt, hogy… - és folytatta

volna tovább, de félbeszakította a csengő. Mindenki leült a

padjába, kivéve az új fiút. Az osztályfőnök is hamarosan

megérkezett és elkezdte mondókáját.

- Jó reggelt mindenkinek! Ahogy azt már mind tudjátok, a mai

naptól kezdve egy új taggal bővült az osztályunk. Mr. Wes, kérem

fáradjon ide és mutatkozzon be. A fiú úgy is tett, ahogy a tanár

mondta. Szőke haja csak úgy sziporkázott, kék szeme pedig,

mintha csillagokat szórt volna.

- A nevem Anthony Wes. A családommal a múlthéten költöztünk a

városba. Remélem, hamar megismerjük egymást. – a mosolya

lehengerlő volt. A lányok majd elolvadtak a padban, kivéve persze

Emilyt. Ő az a fajta lány volt, aki gyűlöli a szépfiúkat.

- Legyetek kedvesek Mr. Wes-szel! Miss. Nightwood, remélem

számíthatok magára, és lenne olyan jó, hogy osztályelnökként

körbevezeti az új diákot és segítené ittlétét.

’ Szóval erre célzott Christina. Miért kell pont nekem

osztályelnöknek lennem? Már a gondolattól is rosszul vagyok. De

nem igen tehetek mást.’

- Ahogy akarja Mr. Thompson.

Az óra ezek után rendkívül unalmasan telt el. A kicsengetést

követően mindenki nagy érdeklődéssel gyűlt Anthony köré. Emilyt

nem túlzottan érdekelte a jövevény, úgy döntött, hogy sétálni megy

az iskolaudvarra. Anthonyt kissé meglepte, arra számított, hogy a

szünetet együtt fogják tölteni. Nem mintha bánta volna a helyzetet,

a lányok alig akartak mellőle tágítani. Ez így ment egész nap. Olybá

tűnt, Emily menekült a fiútól. És ezt nem csak ő vette észre, de

Chris  is. Történelem óra volt. Az utolsó, mielőtt elhagyhatta ezt a –

számára – nyomasztó épületet. Chris a padjára csúsztatott egy

cetlit. Emily elvette, de nem olvasta el. Sejtette mi áll benne és

nem szeretett volna beszélni róla. Ez azonban elkerülhetetlennek

bizonyult, mert óra után:

- Állj meg Emily! Nem válaszoltál. – mondta Chris arrogánsan és

kissé dühösen, mikor a lány el akarta hagyni a termet.

- Nincs mit mondanom. És ha lehet, többet ne is beszéljünk

ilyesmiről. – ez a ridegség cseppet sem lepte meg Christ, mégis

bántotta. Hiszen Emily sem volt mindig ilyen. Mégsem tehet

semmit ellene. Emily csak haladt szép lassan előre. Azt hihetnénk,

hogy nem is ember, ahogy hófehér bőrén a napsugarai

megcsillannak, halk léptei pedig, alig érintik a talajt. Senki nem

sejthette, hogy mi lakik abban a törékeny testben. Már a kapu előtt

várta bátyja érkezését, aki szokás szerint megint késik. Céltalanul

nézett a messzeségbe, amikor egy hang újra visszarántotta őt a

valóságba.

- Hello! Te vagy Emily igaz? Még nem sikerült beszélnünk. Úgy

tűnik, hogy kerülsz engem, bár nem értem, hogy miért? – Emily

nem tudta mit kéne erre válaszolnia. Végül is elfordulva tőle csak

azt mondta:

- Nem akarlak megbántani, de kopj le! – Anthony nem tudta mire

vélni ezt, de mielőtt válaszolhatott volna neki, egy duda hangja

zavarta meg gondolatait. Emily ekkor elindult a hang irányába, majd

beszállt a fekete BMW- be. Hideg szemei egy utolsó pillantást

vetettek a fiúra, majd elindultak.

 - Ki volt ez? A barátod? – kérdezte Jack sejtelmes hangon. Mivel

Emily nem válaszolt folytatta. – Tudod, ha ilyen barátságtalan vagy

vele is, hamar dobni fog.

- Nem a barátom, csak egy újabb probléma.

- Emily… minden rendben?

- Igen. De beszéljünk inkább másról. Mikor adják ki a lemezt?

- A tervek szerint már a jövő héten, és amint elkészültek jön három

hét múlva az őszi koncert. Tudod, nagyon büszke lehetsz magadra.

De így, hogy nem tudnak rólad semmit, a későbbiekben

befolyásolhatja a karrieredet. Biztos, hogy jó ez? Mint bátyád és

menedzsered mondom ezt.

- Rendben van így. – ezt olyan magabiztossággal mondta, hogy

minden kétsége eloszlott. De ez az egy mondat sokkal többet

takart.

’ Hogy a karrierem? Nem több mint egy díszlet, Scarlet pedig nem

más, mint egy szereplő a történetben. Egy lány, aki maszk nélkül

soha sem mutatkozik az emberek előtt. Valójában nem számít,

hogy éneklek vagy, hogy iskolába járok, tőlem nem lett több a világ,

sem kerekebb. ’ 

- Megérkeztünk. Nem volt időm ebédet csinálni, de mindjárt

összedobok valamit. Mit szeretnél enni?

- Igazság szerint nem vagyok éhes. De azért köszi. – Emily

felsietett a szobájába. Bár odakint még hét ágra sütött a nap, a

szoba sötétbe burkolózott. Mintha azért lett volna építve, hogy

elrejtse a lány szépségét a világ szeme elől. A falak kék színe és a

kevés bútor még ridegebbé tette a helyiséget. Valójában az egész

ház ilyen volt. Ha kívülről figyelte valaki a ház egy szokványos

családi otthonnak látszott, de belül inkább olyan volt, mint egy

áruházi katalógus. Az épület kora ellenére igen modern volt. A

hátsó udvaron egy vén tölgyfa állt, árnyékot adva a forró nyári

napokon, a ház egyik oldalát pedig teljesen benőtte a borostyán.  A

szüleik halála óta ketten laktak itt, mégis külön éltek. Jack nagyon

elfoglalt volt a munkája miatt, Emily pedig egész álló nap a

szobájában gubbasztott. Ez most sem volt másképp. Emily

elterülve feküdt a szoba padlóján, táskáját a sarokba dobta. Nem a

betegség döntötte le a lábáról, hanem az a sok kusza gondolat,

ami villámként cikázott a fejében.

’ Miért kell mindent túlbonyolítani? Miért kellett megszólítania, ha

tudta, hogy kerülöm? Egyszerűen átnézhetett volna rajtam. Miért

nem tette? Egyáltalán miért kérdezek ilyesmiket magamtól, ha úgy

sem tudom a választ? És egyáltalán miért foglalkozom vele? Kész,

vége, le van zárva. Azok után, ahogy ma bántam vele, biztos, hogy

még a közelembe se fog jönni.’

Addig – addig töprengett ezen, míg nem bealkonyult. Bár azt

gondolta, hogy „hogy még a közelembe se fog jönni”, de vajon ez

tényleg így van? Vagy a fiú még mindig reménykedik benne, hogy

megismerheti őt?